Mint már említettem korábban is, hétfőnként, ha nincs eső, reggel fél 8-kor a sportpályán van gyülekező. Eddig - részben rajtam kívül álló okok miatt, részben mert nem bírtam felkelni - még egyszer sem vettem részt rajta. Mostanáig.

Egyszer mindent ki kell próbálni alapon ma ott voltam. Négy körül már felébredtem, s az időjárás is kegyes volt, úgyhogy nem állhatott semmi a megvalósítás útjába.
Na nem mintha annyira izgi lett volna. A három sorba felsorakozott tanárok és az osztályonként felálló diákok előtt egyszer csak megkezdődött a dolog, s hét, ünnepi, leginkább katonaihoz hasonlító, de fehér egyenruhában feszítő, díszlépésekkel bevonuló fiatal a zászlórúdhoz ment, majd a nemzeti lobogót kibontva a himnusz zenéje alatt szépen felhúzta azt. Aztán ahogy jöttek, el is mentek.

Ezt leszámítva nem volt semmi érdekes, egy harmadéves csajszi beszélt valamit a sportnapokról, majd egy tanár tette ugyanezt, végül az igazgató szólt pár szót. De alapvetően dögunalom volt az egész, mintegy fél órán át.

A program végeztével átvonultam a kantinba reggelizni, s ezúttal le is fotóztam a menüt. Most is ugyanaz volt, a tésztaleves ízesítésében volt némi eltérés, ezúttal volt benne kongcai is, aminek nem tudom se a magyar, se az angol nevét, mivel szerintem máshol nem eszik. Egy ilyen üreges szárú zöldség, sok íze nincs, de nem rossz.

Elég kiadós cucc, két és fél pénzért nem is rossz.

Az egyik tanárcsajszitól, aki mellesleg itt lakik mellettem, a szomszéd szobában, érdeklődtem a felvételekkel kapcsolatban, ha minden jól alakul, intézkedik a beszerzésüket illetően.
Ja, és szombaton Evans anyja dolgozott (varrónőként melózik, s amikor szükség van rá, akkor menni kell, bármikor), úgyhogy a háztűznéző megismétlése egyelőre elmaradt.

Hogy az osztályozást egyúttal összekössem némi ismeretterjesztéssel is, a múlt hét pénteki vizsgán egy erősen lebutított szöveg hangzott el kicsiny kárpát-medencei népünk történelméről.
A javítással még nem végeztem maradéktalanul, de az eredmények eddig elég gyérnek tűnnek, hibátlan feladatlapot csupán egyet találtam, s további három tanuló ért el 40 feletti pontszámot a maximális ötvenből. De ki tudja, nem kizárható, hogy a java még ezután jön (úgy 100-at nézhettem át a kb. 230-ból).

Ezúttal mindenesetre a már lecsekkolt papírosokból idézek, akad így is épp elég gyöngyszem.

The Finno-Ugrics ride the house for a living.They set up a family for a living.Hungarian live on hunting, because Hungarians were strongly.The Hungarians arrived to today's Hungary in 1848.Turkey owns the lands today where the Hungarian lived originally.They became fishman.The Turkishes attacked Hungary again in 1848, but the Hungarians beat the Turkishes.Austria-Hungary attacked Hungary in the 15th century.They need 5 hours to reach today's Hungary.Hungary became a part of Australia.

Mivel hűvösödik az idő, vasárnap nekivágtam a városnak, hogy beszerezzek valamit, ami melegen tartja a lakást. A légkondi ugyan fűt, de azért nem tűnt ördögtől valónak, hogy kapjon némi rásegítést.

De nem is itt indul a dolog...
A lassan szabványossá rögzülő új pihenési ciklusom nagyjából úgy néz ki, hogy maximum hajnali 4-kor már fenn vagyok, ellenben este 7-kor már alszom. Így aztán vasárnap is nagyon korán sikerült kelnem, alig pár szál cigarettával. A helyzet komolyságát már előző délután észleltem, de nem bírtam magam rávenni, hogy még kimenjek vásárolni.
Komoly nikotinistaként akkor hajnalban viszont már aggasztott a dolog, így 6 óra után az összes online QQ-ismerősömre ráírtam, hogy kiderítsem, mikor nyitnak a boltok. A QQ egy itteni csevegőprogram, lényegében olyan, mint az MSN. Csak sokkal aranyosabbak a szmájlik,van pl. nagy adag szarkupac is köztük. Még az első óráimon megrohantak a diákok, hogy van-e QQ-m, s mivel volt, így mostanra több mint 100 diákom vett fel az ismerősei közé.
A boltnyitást elég hamar megtudtam, de a sors szerencsés húzásaként visszaírt egy másik diák is - nevezzük mondjuk Amy-nek - akivel vagy egy óra chat után abban maradtunk, hogy összefutunk odalenn.
Bár csak 16 éves, Amy a legjobb dolog, ami emberi kapcsolatok terén eddig történt velem ideát. A helyi kollégák is aranyosak, tényleg nem panaszkodhatok senkire, de ők már elég komolyak, mialatt én még khm... kellően hülye vagyok. Perfect match. Hogy úgy mondjam.
Amy sem tipikus diák. Van pasija, egy most 20 éves, immár pekingi egyetemista srác, s ráadásul ő már a második szerelme. Lényegesen érettebb a társainál, az összes barátja 20 év körüli. Nagy csibész, s bár jó tanuló (nézegettem a jegyeit), nem droid. A házit is már megcsinálta szombaton, így vasárnap teljesen szabad volt (az este hatkor kezdődő három iskolai tanórát leszámítva). Tisztában van azzal is, hogy a vizsgák, jegyek igazából teljesen lényegtelenek, mivel a helyi iskolarendszer sajátosságaiból adódóan a továbbtanulás szempontjából egyedül a harmadév végi vizsga jegyei mérvadóak, semmi más nem számít. Ennek megfelelően nem is stresszel annyit, mint a többiek, s nagyon szórakoztató társaság. 
A lenti Dicos bejáratához beszéltük meg a talit, s aztán nekiláttunk, hogy vegyünk egy hősugárzót. A nagy bevásárlóközpontban csak a takaró alá dugható melegvizes palack modern, elektromos változatát tartották, de az annyira nem hozott lázba.
Miután itt 0 fok alá elvétve megy a hőmérséklet (az elmúlt két télen a statisztikai adatok alapján a negatív csúcs a leghidegebb januári éjjeleken volt 0.3 fok körül), így a helyiek nem nagyon érzik szükségét a fűtésnek.
Mivel telefont is akartam végre (a hazai sajnos nem kártyafüggetlen, s függetlenítéses kódot se találni hozzá neten, itt meg - mivel az összes telefon használható bármilyen kártyával, nem is foglalkoznak vele), így nézegettünk azt is. Végül az egyik elektronikai üzletben találtunk hősugárzókat. Volt egy nagyon pofás darab ezer yuanért, egészen ipari méretű, ami azt hiszem, tényleg kivált bármilyen fűtőalkalmatosságot. Ennyi pénzt nem akartam költeni, meg a hazaszállítás is problematikus lett volna, így egy kisebb példánynál maradtunk, 340 yuanért. (Szépen fűt, a légkondival együtt tökéletesen elegendő lesz.)
Került egy telefon is, 200 yuanért, erősen noname, de elég okos. A percdíjakról egy apró szösszenet. Tessék megkapaszkodni... Ez egy sima kártyás, prepaid csomag, semmi extra. Egy perc belföldi beszélgetés ára 0.2 yuan! Jó, mi?
Kinéztünk egy viszonylag eldugottabb helyet, kevés kószáló emberrel, hogy rágyújthassak. Ittlétem ideje alatt összesen egy darab cigarettázó nőt láttam (ő épp a fodrász kezei alatt üldögélt), de máskülönben nem gyakori errefelé. Mivel nem akarok a feltétlenül szükségesnél nagyobb feltűnést, így én csak idehaza szoktam füstölni, az utcán nem. Mialatt ott üldögéltünk, előkerült egy nő, aki elkezdte faggatni Amy-t rólam. Hány éves vagyok, honnan jöttem, stb. Egyre meredekebben arra terelődött a szó, hogy van-e férjem. Mivel elkezdett cseperegni az eső, gyorsan invitált is hozzájuk, de ezt már inkább kihagytuk, elkerülve egy esetleges férjjelölt bemutatását.
Itt fordultak egészen vicces irányba az események. Onnantól kezdve hazaértünkig minden egyes kínai, aki Amyhez szólt, valahogy a velem való házasságot hozta szóba. A buszsofőr, hogy rossz lehet velem házasodni, mert nem értem meg, mit mond. (Ilyenkor hivatalosan nem szoktam érteni kínaiul.) A jegyszedő, hogy magas vagyok, ezért szép magas gyerekeket tudnék szülni. Egy utas, hogy biztosan sokat kell értem fizetni, mert én is sokat keresek. (Hagyományosan a vőlegény családja biztosítja a hozományt.) Másik utas, hogy az ő bátyja is feleséget keres...
Közben Amy-vel szorgosan beszéltük az elhangzottakat, s szakadtunk a röhögéstől. Hazakísért, s még eljött velem boltba itt az utcában. Vettem mogyorótejet, amire nagyon rákaptam, mert egészen finom. Meglepő módon a kínaiak egy része nem szereti, pedig még édes is.
Aztán Amy innen indult el tőlem a suliba, merthogy az van vasárnap este is. Még pénteken, amikor órám volt az osztályával, megbeszéltük (nem vele, akkor ő még egy volt a sok arc között) hogy hétfőn benézek majd az angolórájukra. Csak úgy.

Hétfőn aztán fenn voltam már hajnali 3-kor, de ez alapvetően nem baj, mert hétfő reggel fél 8-kor össznépi gyűlés van a sportpályán. Elvileg. Ugyanis van egy olyan megkötés, hogy ha esik, akkor nincs.
Az első tanítási hetemen lekéstem, meg amúgy is pedzegették, hogy nem kötelező feltétlenül nekem annyira résztvennem rajta. Aztán 3 hete szólt az asszisztensem, hogy mégis kéne.
Ennek örömére 2 hete fel is keltem szépen (vagy talán nem is aludtam aznap éjjel), s kimásztam időre. Csakhogy pár csepp eső csepergett, minimálisan, úgyhogy elkaszálták. Boldog voltam.
Aztán jött a tegnap. Kirittyentettem magam, s elindultam szépen időben. Eső semmi, egy csepp se, de a performansz elmaradt ismét, mivel "úgy néz ki, hogy esni fog". Amúgy nem esett.
Mindenesetre ha már felkeltem, akkor benéztem Amyék első órájára is, ami kínai óra volt. Leültem én is a diákok közé, de megmondom őszintén, hogy a feladatot nem tudtam megcsinálni.:) Amy elmondása szerint ő sem értette, akkor én pláne nem. A feladat amúgy abból állt, hogy a projectorra kivetített a tanárnő szavakat, amikben 1-1 karakter hibásan volt írva. Mármint úgy hibásan, hogy nem a megfelelő karakter volt a helyén, hanem egy másik, ugyanolyan hangzású. Ez idáig még nem is rossz, ellenben a kapott kész szavak mind olyannyira irodalmiak voltak, hogy a jelentését az osztály számára (tehát nem nekem, a hülye külföldinek) el kellett magyarázni. A hetvenből egyet értettem magamtól, a 老两口-t, ami szó szerint idős két szájat jelent, amúgy meg egy idős párt, férj-feleséget. 
Maradtam aztán angolórán is, ami a soron következő volt. Az - amúgy kedves, jó fejnek tűnő - angoltanárjuk láttán nem is volt kérdéses, miért olyan vacak szegények kiejtése. Máskülönben elég jó óra volt, bár tanulsága nem sok.

A diákok közt ülve. A képen látszik, mennyi tankönyvük van.

Még a vasárnapi Amy-s találkára indulva más helyen vágtam le a az utat, közvetlenül a sulibejárattal szemben indultam el az alattunk lévő utcába. Ez egy nagyon bölcs döntés volt, ugyanis kiderült, hogy ott mindjárt van is egy szép kilátó, ahonnan kiválóan látható az egész város, a folyó, a hegyek. Már tegnap el akartam menni fotózni, de elég lusta voltam hozzá, így aztán ma a második és harmadik óra közti szünetben (ami 35 perces, mert ilyenkor kellene szemgyakorlatokat végezniük, a hangosbemondón megy is hozzá a zene és a számolás, de a kölykök többnyire nem csinálják) gyorsan le is mentem. Szerencsére ma sem volt nagy köd, csak egy egész pici, így szinte tökéletesen látszott minden.

Maga a kilátó egyben egy fajta közösségi tér is. Sok idős ember ücsörgött ott, egyikük erhun (kéthúros kínai hangszer, a hagyományos zene nyikorgó hangjáért felel) játszott.

A kilátó előtere

Csináltam visszafele egy-két képet a mi utcánkban is.

A jobb oldali lépcsők vezetnek fel a sulihoz.

Már a suli lépcsőjéről fotózva. A képen lévő botos szállítási módszer még nem veszett ki teljesen.

Lenne rengeteg jó téma, amit fotózhatnék, de mivel mindenhol emberek járnak, akik körében eleve feltűnést keltek, nincs pofám a képükbe tolni a gépet. Pláne hogy amit fotóznék, az nekik triviális. Majd szép lassan talán.:)

Az iskolánk főbejárata

A sulival szemközt beszerezhető "hamburger"

A főbejárat bentről

S végül a lépcsőn túli világ. A hátsó, tanítási épületekig még egy lépcsősor vezet.

Ma hajnalban rámtört az asszisztensem legszebb álmaim közepén, hogy közölje, a munkakerülésnek vége: a mai naptól már tanítom az elsősöket is. Mint írtam korábban, eredetileg is ez volt a terv, csak egy hónapig kínai tanárok vitték náluk az óráimat, mivel nagy részük semmit sem tudott angolul.

A lényeg, hogy nem voltam annyira lelkes, különösen, hogy a másodikosokkal közös óráimat sem várom annyira soha, de hát ha hív a kötelesség... A legrosszabbra készülve indultam neki, s bizonyos értelemben ez be is jött. Bár  az egyes diákok szintje eltérő, de a zömük lényegében egy hónapja kezdett neki az angolnak, s valóban az alapoktól futottak neki. A bemutatkozásomat sem értették, s nekik meg egyáltalán nem ment. A legelemibb kérdések is gondot okoznak, de figyelembe véve az előképzettségüket, ez igazán nem meglepő.

Végül az első 10 perc után előszedettem a könyveiket, aztán nekifutottunk a soron következő leckének. Mást nem tudok velük kezdeni, az utasításokat sem értik meg, semmit. Úgyhogy sikeresen átvedlettem átlagos kínai angoltanárrá, a leckében szereplő mondatokat, szavakat leszámítva egy angol szó nem hagyta el a számat. Viszont így szépen tudunk is haladni, s le is vannak kötve. Magam is meglepődtem, de egész jó volt így.

A második órán, egy másik csoporttal már eleve a leckével nyitottunk, s minden zökkenőmentes volt, sosem látott aktivitás mellett.

Délután még lesz egy csoportom - most zajlik az ebédszünet -, ha velük is ilyen jól sikerül az óra, akkor kimondottan szeretni fogom ezt az évfolyamot. Azt mondjuk elképzelni se merem, hogy egy kínaiul nem értő külföldi tanár mit kezdene velük, akár még asszisztenssel felvértezve is.

A fő viszont az, hogy a hétfői órák könnyen a kedvenceim lehetnek.

Írok egy kicsinyt a mostanra már kialakulóban lévő helyi táplálkozási szokásaimról.
Mióta idekerültem (most már lassan egy hónapja) többször is voltam éttermi meghívás résztvevője. Az esemény jelentőségétől függően ez lehetett hot-pot (forrásban lévő alaplébe különböző dolgokat szórnak, majd megfőve kiszedegetjük őket, jellemzően csípős), egyszerűbb éttermi fogások, illetve egy ízben voltunk valami gyorsétteremszerűségben, ahol rizs és gongbao csirke volt a menü.

Ezeken túl voltam már két alkalommal nyugati típusú gyorsétteremben is (egyénileg): Chongqingban egy mekiben (ahol a bigmac menü 18.5 yuant kóstált - kb. 650 Ft) és itt Fengjieben a Dicosban. Utóbbi egy kínai lánc, KFC-koppintás, a csirkés szendvics finom volt, a krumpli nem annyira. Múlt héten valamelyik nap pedig itt az utcánkban vacsoráztam egy kis étteremben, ahol 15 yuanért sikerült tökéletesen jóllaknom.

Eleinte, amikor épp nem vittek enni valahova, rendszerint itthon főzőcskéztem, az időmbe belefért, s szeretek is főzni. Egyszer megpróbáltam enni az itteni tanári menzán, de nem a megfelelő időpontban mentem, úgyhogy utána nem is erőltettem. Kb. másfél hete - miután egyre többen "zargattak", hogy miért nem oda járok, úgy döntöttem, kipróbálom. Az asszisztensem mondta ugyan, hogy 6 yuan, de én akkor azt úgy értettem, hogy valahogy fogásonként kell fizetni. Hát a nagy fenét. Végül kiderült, hogy a 6 yuanért annyit eszik az ember, amennyi belefér. Mind az ebéd, mind a vacsi 6 yuan, a reggeli 2 vagy 2.5, azon még nem voltam, mert reggel nem szoktam enni.

Van pár asztal, asztalonként nyolcan foglalunk helyet. A szakácsok egyszer csak kivágják a rizst, akkor szépen megyünk és szedünk belőle. Aztán várunk az asztalnál, ahová szépen hozzák sorba a fogásokat, egy-egy alkalommal úgy 8 féle kaja van. Azokból aztán kedvére szedhet mindenki, amíg bírja. A fizetés elektronikusan megy, egy pár méterrel arrébb lehet pénzt feltölteni a chipes kulcstartóra, aztán annak terhére kell csak alkalmanként lecsipogtatni a táplálkozás árát.

Azóta minden nap ott eszem, rendszerint csak vacsit, mert bőven elég. A kaja jó és az árával szemben nem versenyképes semmi. Mindezek mellé még az is kiderült, hogy kapunk havonta 500 yuan fizukiegészítést, mint afféle megélhetési támogatást. A kantin árai mellett kajára bőven elég. Most már csak azt bánom, hogy hétvégén nincs nyitva.

Ma több kollégától is kaptam holdsütit, a szeptember 30-án esedékes őszközép ünnepre való tekintettel. Ez a tavaszünnep utáni legfontosabb hagyományos ünnep Kínában, s idén majdnem egybe is esik a Népköztársaság kikiáltásának október 1-jei ünnepével. Az államalapítási ünnep apropóján október 1-je és 3-a között munkaszünet van (a boltok ennek ellenére nyitva lesznek, a hivataloknál várható leállás), a közoktatás pedig egész héten szünetelni fog. Két tanítványom is hívott magukhoz ünnepelni, még meggondolom, hogy menjek-e, de az ötlet kecsegtető. Állami mulatság elviekben itt nem várható, csak Pekingben, de majd meglátjuk. Ha lesz valami érdemleges, majd fotózok.

Vannak képek holdsütiről, kantinról, de a blogmotor megint nem szeretné, hogy Kínából töltögessek belé ilyesmiket, szóval türelem, amint hagyja magát, már dobálom is bele a fotókat.

Itt tanítani egyáltalán nem egyszerű. Nemcsak azért, mert a diákok tudása csekély, s nem is csak azért, mert eleve a magolásra vannak ráállva, s eképpen nehezen megy nekik az önálló kifejezésmód. Ezek kezelhető dolgok.

De az osztálylétszámok brutálisak. Van egy 54 fős csoportom, de ők a legkisebbek, van egy 66 fős osztályom is, az átlag 60-62. Az órák hossza mindössze 40 perc, így az, hogy minden gyerekkel egyénileg tudjak valamit kezdeni, az teljességgel kizárt.

Az első órára csak bemutatkozást terveztem minden csapattal, de talán két helyen esett meg, hogy végeztünk mindenkivel. A hagyományos, normális méretű osztályokra szabott tanítási módszerek nem működnek, mert egyszerűen nincs rá elég idő. Ha mindemellett még osztályozni is akarok, márpedig kell, az csaknem kivitelezhetetlen.

Ma volt az első órám a héten, mivel a kis chongqingi kitérő miatt a keddiek elmaradtak. Kísérleti jellegel ma egy csoportos foglalkozással ütöttük el az időt, azt hiszem, elég jól sikerült. Csináltam megfelelő mennyiségű kártyát, rajtuk egy-egy, aránylag egyszerűen megválaszolható kérdéssel. Kapott mindenki egyet, majd a feladat az volt, hogy  a kérdésüket feltegyék egy társuknak, illetve válaszolják meg utána az övét. Ha ezzel végeztek, utána kártyacsere, majd keresniük kellett egy másik embert, s vele ugyanígy.

Hát, legalább beszéltek, de így meg sajnos fogalmam sincs, hogy mit és mennyire helyesen tették azt. Bár magam is résztvevője voltam a játéknak, személyesen talán ha 6-7 diákkal tudtam eképpen szóba elegyedni. De volt nagy nyüzsgés, s látszólag azért élvezték a feladatot.

Még az óra elején csináltam két gyors feleltetést is, pár kérdést feltéve, amihez szintén nincsenek hozzászokva, mivel ők amúgy mindig tesztet írnak, még az angol beszédórákon is.

14 osztályom van, ők a legjobbak a saját évfolyamaikon belül a suliban, junior high első és másodikasok, illetve senior első és másodéves diákok. Magában az iskolában vannak még harmadikasok vagyis utolsó évesek is mindkét szinten, de őket nem tanítom. Mivel nekik komoly záróvizsgájuk van a befejező évben, így a végzősöknek nincs beszédórájuk, annak idejét is tanulással és háziírással töltik.

Abból amúgy van nekik dögivel. Az itteni diákok kb. reggel fél 7-től este 9-10-ig itt vannak a suliban, amit közben megszakít két kisebb szünet. Napi 8 órájuk van, majd a délutáni szünet után további három esti óra. Mindezeken túl havonta csak egy szabad szombat jár nekik, a többin tanítás van.

Egy diákom szerint nem mindenhol ilyen az iskolarendszer az országban, de itt a hatóságok eléggé szabad kezet adnak a helyi oktatási intézményeknek, akik viszont abban érdekeltek, hogy minél jobb eredménnyel végzett hallgatóik legyenek, hisz' ezáltal több szülő akarja majd ideíratni a gyerekét.

Ez az iskola alapvető érdeke, mivel itt az alap- és középszintű oktatásért is fizetni kell, még ha nem is olyan borsos összegeket. 
Mivel nekem a kiválasztott osztályaimmal csak heti egy órám van, így igazán nagy előrelépést nem hiszem, hogy fogok tudni hozni a tudásuk terén, viszont velem is villoghatnak, mint külföldi tanárral, mivel ők az egyetlen ilyen középsuli a járás területén.

A suli eredményessége amúgy jó, az itt végzettek kb. 90%-át felveszik valamelyik egyetemre vagy főiskolára. Ennek biztosítása miatt hagynak nekik ennyire kevés szabadidőt, s teszik az életüket ennyire nehézzé. De hát mindennek ára van...

A tanulók amúgy aranyosak, nagyon örülnek nekem, első órák előtt, amikor megláttak, majd kiugrottak a bőrükből. A picik, a junior részen tanulók elég nagy zsivajt csapnak, nekik folyamatosan kell valami aktivitás, különben lehetetlen megfékezni őket. A senior csapatokkal ilyen baj már nincs, s nekik a tudásuk is lényegesen jobb, de a beszéd nekik sem az erősségük. De a magyarországi diákok viselkedésével össze sem lehet hasonlítani az övékét, egyértelműen érződik a tanárok iránti megbecsülés, s csak egészen minimálisan kell néha keménykednem.

A mai nap voltam még piacon is, leölettem két madarat, egy csirkét s egy kacsát, s szerencsémre még a pucolás sem maradt rám, mert teljesen megkopasztották és ki is belezték mindkettőt. A tollfosztó masina egy nagyobb centrifugaszerű valami volt, amibe az előzetesen már kissé forrázott állatot belerakták. Majdnem egészen tökéletes munkát is végzett. Itthon aztán feldaraboltam őket, s most kiporciózva a fagyasztóban pihennek, amíg nem lesz rájuk szükség.
Voltak még galambok is a piacon, de azt egyelőre nem vettem, mert nem igazán ismerem, sose készítettem még galambból semmit. Ha esetleg valami nagyon meggyőző érvetek van, esetleg majd azzal is bepróbálkozom.

Ja, és az eső már második napja zuhog, megállás nélkül. Bár 600 méter felett vagyunk, s az éves átlag csapadékmennyiség is kb. duplája az otthoninak, azért elég fura, ilyet még nem láttam.:) Az egyik kolléga szerint olykor eltart 3-4 napig is.
Reméljük ez azért hamarabb is eláll.

A munkám majd csak a jövő héten kezdődik el, de már itt vagyok a suliban. Ez egy nagy kampusz, koleszokkal, létesítményekkel.

Íme két kép:

A terület őrzött, körbekerített helyen fekszik, a várostól elszeparáltan, de amúgy abba teljesen beleépülve. A szobaablakomtól kb. 2-3 méterre már egy másik, nem hozzánk tartozó lakóház van, de ez nagyjából elmondható a teljes területről.

A diákok 12-18 évesek, jó részük már itt van, mivel sokan vidékről járnak ide tanulni. Közben végülis módosultak az elképzelések is, s a vezetőség arra jutott, hogy az órákon kapjak szabad kezet, s csináljak azt, amit akarok.

Beszélgetésre gondoltam így alapból, mivel leginkább ebben gyengék. Az aszisztensem és egy másik kolléga is angoltanárok itt, de szinte egy értelmes mondatot nem tudnak összehozni. Írásban azért feltehetően jobbak ennél, de az élő kommunikáció nekik sem erősségük.

Hát, majd meglátjuk, mennyire lehet egyáltalán kivitelezni, vagy mennyire kell visszamennünk az alapokhoz, de remélem, azért sikerül a gyerekeket is szóra bírnom. A szorgalmukkal nincs gond, s ez az egyik legjobb iskola az egész környéken, szóval válogatott tanulókkal lesz dolgom.

A városban sokat még nem őgyelegtem, úgyhogy majd ha már lesz onnan is pár fotóm, akkor írok róla beszámolót. Lassan jönnek értem, hogy vigyenek vacsiztatni, szóval ideje összekapnom magam.

Majd jelentkezem.:)