Ma ezt hozta a postagalamb a fiókomba.

Bizony, a helyzet nem túl rózsás, nemcsak wc-papírt esznek liszttel az emberek ezeken a nehéz, kórokozóktól terhes napokon, de még az élesztőt is felvásárolják. Ahogy olvastam, hallottam, odahaza is, de ez aránylag kevéssé vigasztal.

A legutóbbi, helyzetjelentős posztban még örvendeztem, hogy hiába a pánikvásárló tömeg, az itthoni készletek miatt a liszt ideiglenes eltűnése nem gyűrt le, de akkor még nem gondoltam bele, hogy a kritikus pont nem ez, hanem a mai bejegyzés tárgya. Bármily szomorú, mindössze két zacskó maradt, ami két kiló kenyérhez elegendő. A legutóbbi teszkós rendelés során nem hoztak, s férjem sem talált belőle a Supervaluban. Na szépen állunk!

Bár élesztő alapvetően mindig jó, ha van egy háztartásban, ha nincs ez a kenyérsütés, szökőévente használok el egy 10-es csomagot. Esetleg kettőt. Írországba érve azonban változott a szituáció a helyi pékáruhelyzetre való tekintettel. 
Az van ugyanis, hogy mérsékeltebb mennyiségben vannak normális kenyerek, amikből úgy minimum 3 euró egy kiló, illetve akadnak toastkenyerek, amik már kevésbé horrorisztikusak árban, ellenben rendkívül silányak. Az itt töltött idő azért hatott, mert miközben leírtam az előző mondatot, enyhén kicsinyesnek tűnt ezen a tételen rugózni, de eleinte érzékenyebb voltam a helyi kiadásokra. Akárhogy is, végül szereztünk egy kenyérsütőt, roppant kezdetleges és olcsó fajtát, ami ugyanakkor kifejezetten praktikusan és leginkább kényelmesen dolgozik. A ma már nem annyira érdekes ár mellett mindenképp előnye, hogy nem kell állandóan boltba járni, hanem kétnaponta házilag készül a friss cucc. Én ritkán eszek belőle, de családunk másik tagja szendvicseket hord munkába, így fogy.

Ilyesmi kenyerek készülnek nálunk

Szóval a fentiek miatt eléggé lesújtott a hír, hogy a jelek szerint leáll a gyártás, de szerencsére ma férjemet elküldtem hazafelé jövet az arab boltba is, ahol, mit át ad az ég, talált a hiányzó anyagból. Azt nem részleteztem, milyen paramétereknek kellene megfeleljen a kívánt áru, így aztán a több jobb elvén mindjárt fél kilót hozott, bár állítólag tartottak negyedekkorát is. Ja, és az egész egyben van. Bontás nélkül ugyan elvileg kitart jövő év végéig, de ha megkezdem, nem tudom, meddig lesz használható. Még agyalok, miképp próbáljam meg az élettartamát növelni, csak friss élesztő fagyasztásáról hallottam, de talán a szárítottal is működik. Ha igen, akkor cirka fél évre rendben leszünk. Óje!

Igen, kicsit unom már, hogy ez a téma megint, de tartok tőle, hogy néhány hónapig, de akár fél évig is kitart ez az állapot, így jobb, ha hozzászokunk. De hogy változatosabb legyen a helyzet, ezúttal nem az európai kataklizmáról elmélkedem, inkább csak arról írok, felénk miképpen zajlik az élet.

(A nem érintett téma esélye ma sokkal kisebb, mint a legutóbbi bejegyzés idején volt. Időközben szerencsére mindenhol bezárták az iskolákat, sok felé a határokat, s ha ki is várták, amíg 6500 napi új esetük lett, végül talján barátaink a mellőzhető munkahelyeket is. A lakosság még így is aránylag szabadon kóvályoghat a város másik végében lévő, szimpatikusabb szupermarketig, de valószínűleg túl sok jelentősége már ennek sincs a csizmára emlékeztető ország helyzete szempontjából.)

Írország egy aprócska földdarab, kb. 70 ezer km2-es területtel, vagyis nagyjából Magyarország háromnegyedének megfelelő méretű. Ezen csaknem ötmillió ember él, ami szintén nem egy hatalmas szám. Speciális helyzete, hogy a sziget északkeleti csücske, Észak-Írország (további cirka 14000 km2 és majdnem kétmillió lakos) a mai napig brit uralom alatt áll. Ennek megváltoztatása érdekében a nem olyan távoli közelmúltig erőszakos eszközökben sem szegény ellenállási mozgalom küzdött (talán nem ismeretlen csengésű az IRA neve), amely a brit főszigeten sem volt rest robbantgatni. Függetlenség nem lett, de sikerült békét kötni (ún. nagypénteki egyezmény). Ennek létfontosságú eleme, hogy nincs ír belhatár, a népek szabadon járnak-kelnek. Emiatt akadt meg a Brexit folyamata is többször, s emiatt is van az, hogy a járvány kezelése is felemásra sikerült.
Nálunk elég hamar bezárták az oktatási intézményeket, bevezették az Európa-szerte szokásos intézkedéseket, a brit Észak-Írországban viszont, hála a nyájimmunitásról szőtt, idővel kukázott ötleteiknek, nem kapkodtak. S bár külföldről már csak karantén után lehet belépni az országba, ebbe természetesen nem számít bele Észak-Írország. Nehéz megmondani, hogy a fertőzés honnan jelent meg, valószínűleg bőven hoztak belőle a nyaraló írek, de az első diagnosztizált esetek a sziget északi, brit felén történtek.

Írország egésze a brit korona elnyomása alatt volt több mint háromszáz éven át. Uralmuk alatt a helyiek nem sok pozitív dolgot tapasztalhattak, az abszolút negatív csúcspont a burgonyavész alatti angol hozzáállás volt, amikor szándékosan hagyták éhezni az íreket, a brit piacra szánt termékeket pedig zavartalanul elszállították.
A földesúri osztály a megszállók közül került ki, s ösztönözték az anyaországból származó betelepülést is. Az újonnan érkezett protestánsok mellett a hagyományosan katolikus írek egy kis részét is sikerült az anglikán egyház alá terelni, s ez a felekezeti különbség felelős az Északon erős brit érzelmekért. Az ír függetlenség idején az anglikánok alkották Észak-Írország lakóinak nagyobbik felét, így került sor a sziget felosztására. Azóta az etnikai viszonyok változtak, a hagyományosan szaporább katolikusok létszámban már felülmúlják a protestánsokat, így egyre reálisabb annak az esélye - különösen a Brexit mellett -, hogy egyesüljön az ország, a nagypénteki egyezmény lehetőséget is ad egy ilyen témájú népszavazás kiírására.

Mostanra már egészen szép számaink vannak. A Köztársaságban 900 feletti fertőzött ismert, míg a teljes szigeten már ezer feletti ez az érték. A halalálozás ugyanakkor alacsony: nálunk 4, északon két beteg hunyt el.
Hogy ennyien vannak, az annak is köszönhető, hogy a kormányzat a szűrések mellett kötelezte el magát. Már kb. két hete bárkit tesztelnek, aki köhög vagy 38 fok feletti láza van. Legalábbis ez az elmélet, de azért az ellátórendszer kapacitása itt is véges. Most épp prioritásos teszteket jelentettek be az egészségügy dolgozói részére (közülük került ki a fertőzöttek ötöde), mivel a vizsgálatok 4-5 napos csúszásban vannak, jelenleg negyvenezernél többen várnak tesztre. Vagyis egészen más nagyságrendek vannak ezen a téren a magyarországi gyakorlathoz képest.

Nálunk, Mayoban egyelőre 10 alatti az esetszám. Ők mondjuk jó eséllyel itt, Castlebarban lehetnek, tekintve, hogy ez a legnagyobb település.

Várnak egy nagyobb ellátmányt is Kínából, mivel itt is hiány van védőfelszerelésből. (Még jó, hogy Kína már összeszedte magát annyira, hogy most ellássa a világot ezekből.)

Ami a hétköznapokat illeti, arról én személy szerint nem sokat tudok mondani, mert nem megyek sehová. Itt ugyan nincs kijárási tilalom, de az én átlagos életvitelem is ugyanilyen, gyakorlatilag mindig itthon vagyok. Bevásárolni is online szoktam, ott most volt egy kis fennakadás, a liszt egy bő hétig hiánycikk volt, kézfertőtlenítő és gazdaságos wcpapír meg még most sincs. Szeretek ritkán, sok dolgot venni, így itthon mindig van minden. Az emlegetett papírt csak a hírek miatt csekkoltam, amúgy eszembe sem jutott, mert nincs fogyóban. A liszt hiánya némiképp frusztrált, mert magam sütöm a kenyeret, s így heti másfél kiló elfogy. Valójában így sem volt vészhelyzet, mert tegnap kezdtem meg az utolsó tíz kiló liszt egyik kétkilós darabját. Az azért így is idegesítő volt, hogy kb. négyszer kellett módosítanom a legutóbbi, épp a hisztéria csúcsára eső rendelésem, mert mindent elhordtak. Mostanra csillapodni látszik ez a helyzet.

A tengerimalacok elesége terén sem volt probléma, még februárban hoztak 30 kg szénát, amiből vagy 20 még megvan, s tápból is van itthon vagy 10 kiló. Koronavírustól függetlenül.

Férjem továbbra is dolgozik, s mivel az élelmiszeriparban tevékenykedik, így sanszos, hogy a céget, mint stratégiai jelentőségű objektumot, a végsőkig működtetik még óriási gebasz esetén is.
Ami akár lehet is. Az itteni országos fődoki szerint akár a napi kétezer új esetet is elérhetjük (ami azért elég durván hangzik, még akkor is, ha zömmel másutt felderítetlen páciensekről is lenne szó), mielőtt csökkenésnek indul a trend. Én azért többre értékeltem volna, ha inkább időben lezárják a szigetet. Hát, ez van. Egyszer majd csak véget ér.

Március 17-én lesz szigetünk nemzeti ünnepe, Szent Patrik napja. Mivel - nem hivatalos - ünnepként az USA egyes részein is erős marketing övezi, valószínűleg olvasóim előtt sem teljesen ismeretlen ez a nap.

Patrik egyébként Írország egyik védőszentje, s elvileg ezen a jeles dátumon múlt ki még az ötödik században, az akkori viszonyok mellett erősen élemedett korban. Na de ez mindegy, mivel ír ünnep, értelemszerűen az ivással kötötték össze, talán nem is teljesen alaptalanul.

Patriknapon több nagy parádé is lett volna, a legkiemelkedőbb - nem meglepő módon - Dublinban, de egy arányosan kisebb még nekünk is jutott volna Castlebárban. Most azonban a koronás fertőzések miatt elmarad mindkét buli - feltehetően még több is, de azokról nem olvastam.
Merthogy itt is van vírus, jelenleg 24 azonosított páciens, illetve a sziget brit területein még 16. Nyugat-európai viszonylatban nem rossz arány, de némiképp előnyösebb a helyzetünk, itt nem igazán van tranzitforgalom és az ír belhatártól eltekintve elég limitáltak és jól ellenőrizhetőek a belépési pontok - szigetként ez jár.

Ami szintén egész megnyugtató, hogy az alacsony esetszám ellenére már több mint ezer tesztet végeztek, s karanténban is vannak szép számmal, a magyar teszetoszáskodásnál jobban állnak. Bár én a helyükben még időben lezártam volna a szigetet. Na mindegy.
Egy hatalmas adag szerencsével talán elkerüljük a nagy járványt, de ha mégsem, magunk miatt nem kell aggódni, 40 alatt vagyunk mindketten, nem kifejezetten a veszélyeztetett korcsoport, s már egy bő hónapja szedek multivitamint is, hogy a relatíve alacsony kalóriabevitelem mellett se veszítsek az immunitásomból. 

Az igazán nagy szívás nem is ilyen téren várna ránk, hanem hogy esetleg leáll az ország és férjem munkahelye is. Szerencsére ezzel kapcsolatban sem kell tartani a helyzettől, mert a jelek szerint ilyen esetben is jár a normális munkabér, ami kifejezetten megnyugtató. Úgyhogy végeredményben csak annyi a kínom, hogy szeptemberig vonuljon el ez a kórság, mert nem szeretném, ha csúsznának a tanulmányaim és ezáltal a hosszabb távú terveim is emiatt. Ha ennek nem lesz akadálya, akkor majd legfeljebb itthon PUBG-zünk meg sorozatozunk, miközben a Tesco vagy a Supervalu vagy az ír állam hordja a kaját. 

A tavalyi év során elég jelentős változások történtek az életemben. Számos közülük elkerülhetetlen, egyik-másiknak pedig már jócskán ideje volt, míg néhány egy picit talán radikálisabb a kelleténél.

Ott volt az országváltás, ezt muszáj volt, bár szerencsére eddig egyáltalán nincs rá panaszom. Mintegy 15 év után leraktam a cigit is, amit már egy jó ideje terveztem, csak sosem volt rá elég jó alkalom. Az abbahagyás nem volt nehéz, kb. három hétig volt bennem sóvárgás, de addig sem folyamatosan, azóta meg nagyon ritkán jut az eszembe. Most már talán azt is kijelenthetem, hogy sikerrel jártam, mert már nyolc hónapja, hogy nem gyújtottam rá, s őszintén szólva egyáltalán nem is hiányzik a dolog. Innen visszszokni elég nagy baromság lenne.
Az időzítést akkor leginkább azzal lehetett megindokolni, hogy ideát igencsak drágán mérik a füstölnivalót, s nem szeretnék havonta 500 eurót erre elcseszni. Azóta kiderült, hogy nagyjából a feléből is megoldható lett volna a dolog, mert széles körben hozzáférhető a lengyel csempészcigaretta, de szerencsére nem ezt választottam.

A leszokással nincs is semmi gond, az viszont tagadhatatlan, hogy ezzel párhuzamosan elkezdtem hízni. A cigi csökkenti az éhségérzetet és gyorsítja az anyagcserét, ezek a stimulusok kiestek, így óhatatlanul is állandóan éhes voltam. 178 centimhez gyárilag 64 kiló versenysúly jár. Hozzászoktam, hogy egy 60+ kilós nőt látatlanban tehénnek gondolnak, de én 50 kilósan valószínűleg nem lennék életben, mivel már a 64 mellett sincs rajtam egy deka felesleg sem, 20-as BMI-nek megfelelő érték. Az eseményeknek hála elég gyorsan 70 felett találtam magam, aztán a 75 is meglett.

Alapesetben nem szokott gondot jelenteni, ha fogynom kellett, mert minden gond nélkül visszafogtam a kalóriabevitelt és elég gyorsan formába lendültem. Ezúttal azonban ez nem működött, be kellett lássam, hogy nem tudok koplalni, gyarló testem csúnyán megtréfált. Erre fel jött a rendszeres mozgás ötlete, amiről írtam is korábban.

Idáig szerencsére nem fajult a dolog, még a huszonéveim közepén elért abszolút csúcs idején sem, ami a mostani felső értéknél is majdnem egy tizessel több volt - soha többé olyat!

Nos, ez nem bizonyult tartósnak. Egy hónapra szólt az első bérletem, ezt épp kihasználtam, aztán itt le is állt a dolog. Ennek több oka is volt. Az egyik, hogy elkezdett fájni a térdem, ami, figyelembe véve, hogy mennyit bicikliztem és tapostam, nem is csoda, különösen, hogy mellé ott volt az extra súly is. A másik, hogy mindössze annyi eredménye lett, hogy tartottam a (túl)súlyomat, mivel az edzések miatt még többet ettem. Ez így nem mehetett, így szünet került beiktatásra meg porcerősítő és pihentetés. Szerencsére elég hamar elmúlt a fájdalom, én pedig 78 kg lettem.


Végül aztán szerencsére januárra eljutottam odáig, hogy úgy éreztem, megszoktam már ezt az új helyzetet. Na nem a dagadtságom, azt nem, de sikerült átállnia a szervezetemnek a nikotinmentes létre és már nem vagyok éhesebb a kelleténél, s újra megy a diéta is. Azóta szerencsésen visszamentem 70 alá, s remélhetően áprilisra visszaállok a normál kerékvágásba.

A mozgást viszont újra szeretném kezdeni. Mindenképp térdkímélő formában. Az elég jó biznisznek tűnik, ha mellette emelt kalória mellett is tartom a súlyom és a fittségemnek sem fog feltétlenül megártani.
Az átmeneti testsúlyos hullámvölgy ellenére megérte az egész cécó. Most már rendesen funkcionálok, így leküzdhető a probléma, s ami a legfontosabb, hogy a cigimentességet tartom. Bár egy ponton, a kilátástalannak tűnő terebélyesedés időszakában egyszer megfordult (nem igazán komolyan) a fejemben, hogy inkább visszaszokom, de nem vállalom, hogy dagadt leszek, a lényeg hogy mégsem tettem. Ez a fő.

(Azért, hogy mi lesz a mozgás sorsa, arra majd visszatérek később. Bár komolyan szeretném, ha tartósan az életem része lenne, azért várjuk ki a végét. Akaraterő sok van bennem, de lustaság is.)

Elvileg a mai nappal lezártam a felsőoktatási jelentkezésem, amit lehetett, megtettem a siker érdekében. Mint érett kategóriájú versenyző, február 1-ig köt a határidő, úgyhogy addig még variálhatok ezt-azt, ha muszáj, de már nem szeretnék.

Túl sok dolgom nem volt. Az ezeréves, otthoni érettségimről kellett készíteni egy fordítást, amit teljesen elfogadható, hivatalos formában, postázással együtt 55 euróért készített el az egyik legnagyobb ilyen iroda, szerencsére anélkül, hogy nekem ehhez bárhová is mennem kellett volna - elég volt a jó minőségű kép a nevezetes dokumentumról.

Mivel éppen nagykorúként még nagyon nem voltam férjnél, így a név az érettségin nem stimmel a jelenlegivel. Ennek feloldására a szerencsére már nagyon modern, háromnyelvű, hazai házassági anyakönyvi kivonatom másolata szolgált, amit ma sikeresen készítettem el az IELTS eredményének duplikálásával egyetemben. E két másolatot még hitelesíteni kellett, amit fél perc alatt, teljesen ingyen elvégeznek a Garda (zsaruk) épületében. Annyiból áll csak, hogy lepecsételik, miután látják, hogy hasonlít az eredetire.

Ezt a három papírt kellett ma feladnom még a Central Application Office-hoz, aztán onnan már ők szórják szét az érintett intézményeknek, igény szerint.

Nálam csak egy ilyen intézmény van, a helyi főiskola. Ott végül a már említett földrajz-történelem mellett, mintegy utolsó túlbiztosításként megjelöltem az idén induló földrajz-outdoor education szakpárt is, ahol gyakorlatilag tuti, hogy nem lesz meg a teljes létszám. (Maga az outdoor education valami kifejezetten kamuszagú pálya benyomását kelti, de már ismertetett okok miatt ez mérsékelten izgatna.)

Mint matúr jelentkező, az érettségi eredményem nem számít semmit, csak annyit igazol, hogy van előképzettségem a tercier oktatás berkeiben edukáltatnom magam, ismét. A jelentkezésem elbírálása az általam megírt cover letter alapján zajlik, amiben igyekeztem minden álmom netovábbját megtalálni a megcélzott iskola személyében. Remélhetően a szakon ez lesz az egyetlen ilyen kis esszé, amit idén olvasniuk kell.

Ezt azért még egyszer átnézem majd még hónap vége előtt, ordító nagy hülyeség ne maradjon benne. Aztán várunk az ítéletre.

Nem stimmel napra pontosan, de nagyjából ennyi idő telt el megérkezésem óta. Mely megérkezés előtt erősen húztam azért a számat, ocsmány időre, beltenyésztett, vörhenyes koboldokra és érthetetlen akcentusra számítva.

Ez részben be is jött, de nem maradéktalanul. Legnagyobb félelmem, az időjárás még így december közepe felé járva sem tántorít el. A tengerimalacoknak még mindig van fű, jó eséllyel tavaszig is kitart, az egyetlen szépséghiba, hogy ahol leszedem, ott már nem nagyon nő vissza ebben az évszakban. De van, bőven, még ha a minőség hagy is maga után kivetnivalót. Télen ez is szuper.
Van hideg is, 5-10 fokos csúcshőmérsékletek, de a házban jó fűtés is, s a nap is egész sűrűn süt. Az eső nem zavar, errefelé pedig nem igazán van szél, ami sokkal jobban zavarna, ha lenne. Szóval az az igazság, hogy az időjárásra különösebben nem tudok panaszkodni, jól érzem magam benne.

Ami a vörhenyes és talán az egészségesnél egy cseppet belterjesebb szigetlakókat illeti, ennek van alapja. Ez egyéni ízlés kérdése, de se nekem, se férjem nem igazán gerjedünk a tősgyökeres, helyi arcokra. Akadnak persze helyesebbek is, főleg kamaszkorban, de aztán elég gyorsan mindenki, nemtől függetlenül krumpliformát vesz fel. Ezt a hasonlatot férjem találta ki, de nem tudok vitatkozni vele.
Az akcentus tekintetében rosszabbra számítottam, de szerencsére boldogulni lehet. Azért akadnak népek, akik alaposan feladják a leckét, de velük nem sűrűn érintkezem.

No, de nézzük, mit érdemes még megjegyezni így fél év után. Pontokba szedem.

1. Az infrastruktúra fejletlen

Az internet, a mobil-lefedettség, a közúthálózat vagy épp a vasúti közlekedés elég gyatra. Sok tekintetben előrébb tartunk Magyarországon, de nem mindenben. A számhordozás például egy néhány perces folyamat. A mobilszolgáltatók appjai viszont kivétel nélkül 2.0 vagy az alatti minősítést kaptak a gugli áruházában, s ez nem is alaptalan, az esetek nagy részében be sem lehet lépni rájuk.
A vasút relatíve kényelmes, de folyamatosak a késések, s ami a fő gond, alig járnak vonatok. A buszok gyakorisága sem sokkal jobb, errefelé nem igazán tömegközlekednek, ennek megfelelően valamirevaló tömegközlekedés sincs, talán csak Dublin felé.
Az autópálya-hálózat amúgy nem olyan gyér, egészen sok vonal van, de Mayo megyét nem érinti egyik sem. Bár az itteni utak gyakran szűkek, az állaguk azért lényegesen jobb, mint az otthoni mellékutaké. A városon belül sincsenek kátyúk, mostanság is újítgatták az elkerülőt, ami felújítás előtt sem látszott problémásnak. Ugyanakkor egy lámpás gyalogátkelőhely legalább szeptember óta nem működik megfelelően (csak az egyik oldalon ég a lámpa, s használható a nyomógomb), s azóta se csináltak vele semmit.

2. A bürokrácia nem túl hatékony

Ezen a téren magyarként nincsenek túl magas elvárásaim, de az sokat elárul, ha a hazai ügyintézőket kompetensnek találja az ember néhány itteni élmény után.

3. Az emberek kedvesek

Ez viszont tagadhatatlan. Mindenki udvarias, kedves, kivétel nélkül. Otthon csak olyan átlagos mértékben voltam savanyú, de itt sokszor azon kapom magam, hogy muszáj egy kicsit változtatnom, mert nagyon kilógok a sorból. Ilyen téren ez az ország egészen biztosan jót fog tenni nekem, bár ha az idomulás után látogatást teszek Magyarországon, tutira hülyének néz majd mindenki. De ez mondjuk nem annyira érdekel, tagadhatatlanul jó a lelkemnek, hogy mindenki barátságos.

4. Nincsenek megélhetési gondok

Bár csak egy kereső van nálunk jelenleg, s ő is csak a helyi minimálbért kapja (jelenleg bruttó 9,80 euró, az elvonás minimális), a kb. havi, óraszámtól függően 1600-2000 eurós bérből kényelmesen megélünk, igaz, albérletre nem kell fizetnünk. Ha erre is számolok egy 6-700 eurót, úgy már nem maradna nagyon megtakarítás, vagy maximum egészen minimális, de még akkor sem fenyegetne a veszélye annak, hogy ne jusson mindenre.
Ahogy mi, úgy mások is boldogulnak. Ha maguktól nem annyira, úgy elég nagylelkűen segít az állam is, amivel szerintem elég jól vissza is élnek. Itt sem ismeretlen az egyedülálló sokgyerekes anyuka jelensége, aki szociális bérlakásban él és állami pénzből viszi egzotikus helyekre nyaralni a porontyait. Mindent a szaporodás érdekében.

Összegzés?

Egyelőre abszolút elégedett vagyok az itteni helyzetemmel. Kínában tagadhatatlanul jobban szeretek élni, de Írország a második legjobb dolog, amivel életvitelszerűen találkoztam. Stresszmentes, nyugodt, kényelmes itt lenni, remélem, ez így is marad az elkövetkezendő évekre.

Na nem a hal, hanem sikeresen meghekkeltük az Allied Irish Banks rendszerét.

Meséltem, hogy cseh ismerősünk nem tudott számlát nyitni proof of address hiányában, de ez sikeresen orvosoltuk. Írtam egy levelet a nevében a castlebari Intreo irodának (itt intéznek mindenféle dolgokat, segélyek, PPS-szám, egyebek), hogy legyenek oly kedvesek tájékoztatni a nyitvatartási idővel kapcsolatban. Ezt megtették, így megszületett a kívánt hivatalos levelezés.

Némiképp húzta rá a száját a múltkori, a rendszerkritikát nehezen viselő hölgy, de kénytelen-kelletlen elfogadta. A kelet-európai, kiskapukat mindenütt fellelő agyműködés ellen még nincsenek felvértezve.

Közkívánatra, s erős tépelődés után. Nem voltam és vagyok benne teljesen biztos, hogy debilitásom ilyen mértékű felfedése nem jár-e megítélésem jelentékeny romlásával, de végül úgy döntöttem, vállalom a kockázatot.

Szóval, a történet ott kezdődik, hogy férjem meglehetősen édesszájú. Miután megjött, s mialatt én még otthon vártam, hogy megteremtse itteni életünk alapjait, nekiállt feltérképezni a helyi áruházak kínálatát. Mivel elég spúr népek vagyunk, így eleinte ez javarészt úgy zajlott, hogy fél órán keresztül sorolta messengeren, mi mennyibe kerül, én kalkuláltam, aztán reagáltam, hogy nagyjából mi az, amit megengedhetünk magunknak. Azóta egy kicsit felengedtem ezen a téren, s valamivel bátrabban költök, de kellett némi akklimatizációs időszak, amíg nagyjából sikerült leszoknom arról, hogy ne az otthoni árakhoz, hanem az itteni bérekhez kalkuláljak, de akkor majdnem mindent cefetül drágának találtam. Nem úgy az alapvető édességeket.
Van ugyanis 5-6 különféle rágcsa/keksz/csokis valami, melyek cirka 30-70 cent körüli összegbe kerülnek, s minden lánc tart belőlük sajátmárkás verziót, teljesen megegyező áron. Jaffa cakes nevű narancsos piskóta, bourbon cream, malted milk vagy épp ginger nuts nevű kekszek, na és egy bizonyos chocolate digestive biscuit. Némi kreatív és elvonatkoztatott fordítással érve ebből lett nálunk a címben szereplő fosókeksz, bár egyébként nevével ellentétben nem tapasztaltuk, hogy bármiféle hatást gyakorolna az emésztésre.

A fosókeksz tartósan 40 cent mindenütt, férjem a Supervalu nevű lánc termékére esküszik, szerintem a Tesco-ban jobb, s az Aldié meg a kettő közt van. Engem annyira nem érdekel, hetekig itt lehet mellettem anélkül, hogy egyek belőle, bezzeg ha valami sós rágcsa lenne...
A keksz egyik felét csoki borítja (de van csokimentes és étcsokis is, azokkal nem élünk), teljesen hétköznapi termék, de amúgy tényleg finom. Borzalmasan sok cukor van benne, valószínűleg ez a titka. A wikipedia szerint a néhai brit megszállóknak köszönhetjük az itteni meghonosítást, ők pedig két skót orvosnak, akik a 19. században az emésztés elősegítésére fejlesztették ki.

A sajátmárkás fosókekszek nem néznek ki ennyire puccosan.

Ha az itteni szigetvilág felé sodor benneteket a szél, s amúgy kedvelitek a vércukor hirtelen egekbe szökését, úgy mindenképp javaslom ezt a pénztárcabarát nassolnivalót.

Ez most szerencsére nem engem érint közvetlenül, de azért kellően hülye szitu, hogy írjak róla.

Még egy korábbi bejegyzésben említettem, hogy nekünk elég flottul mentek a kezdeti ügyintézéseink, érkezés után kb. két héten belül (lehet, hogy ezzel sokat mondok) meglett a bankszámlánk és a PPS-számunk is, a kártyákat és a bankos PIN-t is kiküldték. A revenue-s (helyi NAV) online hozzáféréshez járó első jelszóra valamivel tovább kellett várni, de az is egy hónapon belül lezajlott. No de nem mindenki ilyen szerencsés.

Szóltam róla, hogy eleve akadhatnak kezdeti bonyodalmak amiatt, hogy PPS nélkül nem vesznek fel, PPS-t viszont nem nagyon adnak munka nélkül - valami ürügyet lehet találni, amiért mégis hajlandóak kiállítani, de csak úgy nem. Sokan arra hivatkozva kérik, hogy jogsit szeretnének, a tanfolyamra való beiratkozáshoz meg kell ez a szám. Állítólag működni szokott, bár annyi abszurditás még ebben is akad, hogy "igazolásként" kérik a tanfolyamhoz kitöltendő űrlap egy példányának benyújtását. Hogy ezzel mit csinálnak, s hogy eleve az egésznek mi értelme, azt nem tudni, de ha az ember ezek után még tényleg szeretne is jogsit, akkor tölthet ki egy új papírt hozzá, mert ezt nem adják vissza.

De most nem erről akarok írni, hanem a bankolásról. Egész pontosan a számlanyitásról. Nekünk könnyű dolgunk volt, mert a munkaadó írt egy levelet, hogy kéne account, s ez a módszer, bár merőben informális, sok helyen működik. Akinek viszont nincs ilyen opciója, annak rendszerint ott bukik meg a dolog, hogy kell egy proof of address, vagyis bizonyíték a lakcímről. Erre nem jó ám egy bérleti szerződés, hiába igazolja akár közjegyző is azt. Nem, nekik ehhez más kell, többnyire egy közüzemi számla, a bérlő nevére szóló. Figyelembe véve, hogy kevés kivételtől eltekintve a kiérkezők jobbára szobát tudnak bérelni (ami nem a migránsok fikázása, anyagiaktól függetlenül nem fog kiadni nekik lakást senki, itt a bérlőknek kell elbűvölni a tulajt, ami referenciák, tartós munka, leellenőrizhető háttér nélkül nem túl esélyes), nagyjából nulla közeli a valószínűsége, hogy rájuk íratják az áramot. Ha mégis, minimum a második számla kell, s ezek gyakorta csak kéthavonta jönnek. Van még pár lehetőség, valamiféle hatósággal folytatott levelezés is megfelel, ha kellően jól csengő a feladó hivatal neve. A PPS-számos kártyát tartalmazó levél valaha elég volt, már nem fogadják el...

Hogy ebből poszt lett, az annak köszönhető, hogy a napokban voltam az AIB nevű bankban férjem ismerősével, ugyanis ő nem beszél teljesen kifogástalanul az itt elvárt nyelvek valamelyikén. Ő és férje szerettek volna közös számlát, a pasinak már van saját egy másik banknál. Nekünk adja magát a kérdés, hogy miért nem a már meglévő számlára vezetik fel, mint tulajt, de itt ez nem járható út, egyéni számlából nem lesz közös, mert nem és kész. Jó.
Kiderült, hogy a közös számlához személyesen be kell menni mindenkinek, míg az egyénihez az azonosítás elvégezhető online. Mivel a férj a nyitvatartási időben nem ért volna be, így azt javasolták, nyisson online egy egyéni számlát, majd ezután már anélkül nyithatnak joint accountot, hogy megjelenne, mivel már ellenőrzött ügyfél. Utána meg az egyénit szüntesse meg. Jó.

Ezzel nincs vége, ugyanis ott voltak az iratokkal kapcsolatos problémák. Nincs a nevükön közmű, hivatali levél sincs, így proof of address nem okés. De nem baj, mert ha online nyitják a számlát, úgy kiküldenek postán egy kódot, s ezzel igazolják a lakcímet. De ez csak online lehetséges. Oké, akkor legyen online a csajnak is. De ott is van bibi. A bankfiókban megfelel az ő cseh személyije, de online csak az útlevél lenne jó, ami épp lejárt.

Tehát, összefoglalva: személyesen jó a személyi, de legyen a neveden az áram. Online nem kell, hogy a tulaj rádírassa a vonalas telefont, elég, ha megkapod postán a kódot, de akkor készülj útlevéllel. Valamint: egyéni számlát nyithatsz anélkül is, hogy a lábad betennéd a bankba, de ha közöset akarsz, úgy ez nem opció. Kivéve, ha nyitsz egy egyénit online, majd úgy már elhiszik, hogy tényleg az vagy, aki...

A folyamat egy pontján megjegyeztem, hogy "oh, it's so complicated", teljesen kedvesen, jólnevelten. A bankos asszonyság erre azonnal elkezdte védeni a mundér becsületét, hogy nem, ez nagyon egyszerű. Mellesleg, ha ő akarna Csehországban bankolni, akkor ő is ennek lenne kitéve. Hát, biztos.
Azért nem hittem volna, hogy ezzel a lelkébe gázolok. Óje.