Mint arról már többször is szó volt a blogon, Kína vízumköteles, csak úgy spontán idekóvályogni - akárcsak egy egyszerű turistáskodás keretein belül is - nem lehet. (Némi egyszerűsítés ebben a műfajban már megfigyelhető: egyes országok - köztünk kicsi hazánk - állampolgárai a továbbutazásra feljogosító repülőjegy birtokában néhány légikikötőben kaphatnak 72 órás vízumot, de az adott város közigazgatási határait ők sem hagyhatják el ezalatt.)

Turista vízumhoz jutni egyébként sem komplikált, így aki tényleg csak ezért jönne ide, annak nincs nehéz dolga. Az elmúlt években megszaporodó, illegálisan itt dolgozgató nyugatiak miatt azonban jócskán nehezítettek a gyanús igénylők életén. Amíg ezt megelőzően az érintetteknek elég volt pár havonta Hongkongba látogatni, s ott új vízumot kérni, most a hivatalos álláspont az, hogy kizárólag a waiguorenek anyaországában intézhető el a folyamat. A dolog annyiban mindenképp működik, hogy lényegesen kevesbé éri meg negyedévente bevállalni egy interkontinentális utat.
Természetesen nem Kínában lennénk, ha ez tökéletesen megoldaná a problémát, ugyanis a gyakorlatban vízumot igényelni továbbra is lehet Hongkongban is, az már más kérdés, hogy az elbírálás sikerére nem nagyon lehet mérget venni, s nem is sűrűn adnak egy hónapnál hosszabb időtartamra - s azt sem végtelen számban egymás után.

Hogy ezt leírtam, annak csupán annyi az oka, hogy amikor eldöntöttünk, ketten jövünk, akkor egyúttal arra is megoldást kellett találni, hogy ezt legálisan miképpen tudjuk kivitelezni. Én legálisan dolgozom itt, így ennek megfelelően jár számomra a munkavállalói vízum, kísérőm azonban nem, tehát az ő helyzetét is rendezni kellett.

A fentiek miatt a turistavízumosdi hamar kiesett a szóba jöhető lehetőségek sorából. Amerikaiak, kanadaiak sűrűn kapnak 10 évre szóló, korlátlan számú belépésre jogosító vízumot, aminek a segítségével egész kis macerával kezelhető egy ilyen szituáció: mindössze annyi a mafan, hogy az egyhuzamban Kínában töltött időt korlátozzák, ezért rendszeresen el kell hagyni az országot, amihez technikailag elég, ha átruccanak öt percre Hongkongba. Sajnos magyaroknak ilyen nem jár.

Viszonylag kevésbé nehézkes még az üzleti vízum megszerzése is, de ehhez is kell egy meghívó fél, s magyaroknak jellemzően max. fél évre adnak, jellemzően egy vagy két belépést engedélyezve. Kilőve.

Kissé komolytalanul felmerült már a legelején a legegyszerűbb, s egyúttal a legkevésbé ingoványosabb megoldás is, amely tényleg nem igényel trükközést, hongkongi kiruccanásokat, s jogilag kikezdhetetlen. Ez volna a hozzátartozói vízum.
A Kínában huzamosabb távon legálisan tartózkodó külföldi ugyanis jogosult arra, hogy közeli családtagjait is magával hurcibálja: szülők, 18 évesnél fiatalabb utódok, anyós-após illetve férj/feleség csapható hozzá a kis idilli kompániához.

Tavaly futólag említettem, hogy az akkor hátrahagyott kapcsolatom nem viselte egészen zökkenőmentesen a távollétem, s ma már azt is hozzáteszem, hogy bele is pusztult. Ebből kikövetkeztethető, hogy a jelenlegi szerelem még nem igazán hosszú életű, annyira legalábbis nem, hogy az ember anyakönyvvezető elé álljon. Normál körülmények között semmiképp.

Kínába utazni nem normális körülmény, így aztán miután kifutottunk minden más opcióból, maradt az érdekfrigy ötlete. Hangsúlyozottan nem tekintjük valódinak, ennek megfelelően nem is publikus, nagyjából a két tanút meg most már a blog közönségét leszámítva. Névváltoztatás sem történt, gyűrűzés és közönség sem járt mellé, így az egész procedúra ingyenesen lezavarható volt, s kizárólag a válásnak lesz majd valami költségvonzata.
Merthogy válás lesz mindenképp. Azzal kapcsolatban hülyeség is lenne jóslatokba bocsátkozni, hogy mennyire bizonyul a kapcsolat tartósnak, ezt legfeljebb néhány év után merném megkockáztatni, de a megállapodás alapján amennyiben egyszer valóban szeretnénk összekötni az életünket, akkor az egy új szerződés keretein belül valósul majd meg, a jelenlegi megszüntetése után.

No, szóval annyi a lényeg, hogy férjhez mentem. Papíron. Kínában már vénlány sem maradhat az ember. 

Pihi van egyelőre, egészen hétfőig. 

Már lenne tanítás, de a második világháborút pont hetven éve nyerték meg, s ennek örömére most három napos szünet van. Vasárnap már zajlanak órák, a péntekieket tartják meg akkor.

Noha a frissen megkapott órarendem szerint tanítok pénteken is, valamiért engem nem akarnak vasárnap még munkára fogni. Nem is bánom.

Szóval legelőször hétfőn fogok munkálkodni, s elvileg minden hétköznap lesz órám. Szerdán és pénteken csak 1-1, azokat majd igyekszem átpakoltatni másik napokra, azért kényelmesebb lenne.

Amúgy a jelek szerint valamivel komolyabb kihívásoknak nézhetek majd itt elébe. Elvárják, hogy csináljak tantervet, amit aztán majd jóvá is kell hagyatni, illetve majd a vizsgáztatás mikéntjét is idő előtt be kell adni, hogy azt is elfogadhassák. Hát, majd meglátjuk, mi lesz, hogy lesz, ha egy mód van rá, azért igyekszem majd megtalálni a kiskapukat.

Tényleg kifejezetten jó most itt lenni. Nem akarok fújni az otthon hagyott világra, de erőt vett rajtam valami megkönnyebbülés, ahogy Dohában a budapesti gépről lekászálódva végre magam mögött hagytam a honfitársaimat.

Ahogy látható, Szíria és Irak teljesen kimaradt az útvonalból

Nem kifejezetten vagyok ellene a hazai viszonyoknak, sok szempontból kifejezetten kellemesek is, s valóban szerettem is most otthon lenni. Igaz, a magyar lakóhelyem egy vidéki kisváros, szóval arrafelé még aránylag konszolidáltak a körülmények.

Nem is volt bennem szabadulási vágy, de a Budapest-Doha gépen tapasztaltak után alig vártam, hogy elkeveredjünk.

Az előttünk lévő két sorban egy nagyobb társaság utazott, egyikük még épp átcsúszott a mellettünk lévő helyre is. Amit levágtak, attól legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben.

A Qatar egy kifejezetten színvonalas, jó hírű légitársaság, ennek megfelelően  a kiszolgálás is tökéletes. Doha felé is végigmásztak legalább ötször a sztyuik italokat kínálgatva, plusz ott volt még a kajáltatás is. Az angolul amúgy nem beszélő, közvetlenül előttünk helyet foglaló hármas minden egyes ilyen alkalommal módszeresen állt neki lepakolni minden mozdíthatót a tologatós kocsiról, s mellé még állandó jelleggel rendelgettek is legalább 2-3 féle, alkoholos italt. Egy alkalommal még a kiszolgáló kisasszonynak is felajánlották, hogy nagyvonalúan őt is meghívják egy körre.

Sajnos ennél jobban nem sikerült megörökíteni a helyzetet, de nem tudtam feltűnésmentesen fotózni

Természetesen még a kaján is variáltak. Extra zsömléket kértek, meg két adag kaját, s mindezt a legnagyobb természetességgel.

A légiutas-kísérő természetesen mosolygósan és szenvtelenül tűrte a helyzetet, de azért a vége felé már akadtak pillanatok, amikor elég jól lehetett olvasni az arcáról.

No, de hogy azért ne csak a magyarokat fikázzam, a Doha-Chongqing járaton a kínaiak voltak a topon. Ennyire irritáló lényeket nem láttam, de az kétségtelen, hogy őket is nehéz lehet elviselni. Az úgy általában a lehető legkevésbé sem érdekelte őket, hogy mikor kellene az öveket bekapcsolni, s a landolás utáni gurulás után folyamatosan futkároztak a sztyuárdeszek, hogy a helyükön tartsák őket.

A légi kaják ezúttal sem voltak a legfinomabbak, de a Chongqing-Wuhan járaton egész ízletesnek bizonyult a menü. Zárásként egy kép a Budapest-Doha ételkínálatáról.

A csokis süti finom  volt, meg a Mars szelet is, a többi nem annyira

Ilyen pofás kis kampuszunk van. Tetszik itt.

Nagy örömmel jelentem, hogy immár wuhani, 25. emeleten lévő lakásomból írok.
Az út Chongqingig eseménytelenül telt, még Dohában lettem kis híján hibernálva, miután a katariak igencsak szeretik a légkondit. Egyelőre még van bele üzemanyag, ha meg majd már annyi lesz a közel-keleti olajexportnak, meglátjuk, hogy muzsikál a kis monarchia szekere.

Chongqingban aztán volt egy órás késésünk, így kicsit megvárattuk az összeszedésünkre odavarázsolt diákasszisztensemet és a kisbuszt vezető úriembert. Kissé kómásak voltunk már, úgyhogy a közel egy órás utat a kampuszig zombiként ültük végig. A kislány egy ízben próbált beszélgetni, de nem voltam ráhangolva - így a kötelességszerű válaszolgatás gyorsan el is temette a próbálkozását.

A kampuszhoz érve szembesültem azzal, hogy itt van két szép darab 25 emeletes házikó. Vagy 24, ha otthoni rendszer szerint számolunk, a földszintet a kínaiak is első szintként azonosítják.
A lakás ráadásul a legfelső emeleten van, s az emeletünkön mindössze két lakás. Ahogy lentről megfigyelhető volt, ez csak a felső három szint sajátja lehet, lejjebb kisebb méretű, s egyúttal erkélytelen, ellenben feltehetően több lakáska osztozik egy-egy emeleten.

Maga a lakás kivételesen abszolút rendben van. A nyílászárók kiválóan zárhatóak, nincsenek rések. A tér tágas, a berendezés új és tetszetős. Egyértelműen ki vagyok békülve a helyzettel. 

Holnap majd írok többet meg rakok fel képeket is, most viszont ledőlök, mert már nagyon nehezen fog a kobakom. A lényeg, hogy immár itt vagyunk.

Doha repterének ingyen wifijét kíntatva indul el a Szecsuánblog legújabb kiadása.

Budapestről időben indultunk, s aránylag keveset késve meg is érkeztünk a katari fővárosba. Ahogy azt sejtettem, a problémás régiókat egy az egyben kikerültük: a török után az iráni légtér felé került a gépmadár.

Ha innen sem lesz komoly késés, akkor holnap kínai idő szerint 12:55-kor már Chongqingban leszünk, s Veve ismét kínai levegőt szívhat.

Katarban továbbra is horrorhőmérsékletek vannak: 37 fok így este 8 óra magasságában. Pont a legjobb helyre került az a leendő vb...

Ma a Jiahui névre hallgató összekötőm megírta levelét, miszerint sikeresen megtalálták a gigaegyetemen belül a beosztásomat.

Az információ alapján a suli Turizmus és Vendéglátás karán szorítottak nekem helyet, s egyúttal megadták a közvetlen felettesem elérhetőségét is, aki elviekben napokon belül zaklat majd az első szemeszteres órarendemmel.

Ugyancsak ma jött az infó az engem ide kiközvetítő, amúgy wuhani székhelyű ügynökségtől, hogy lenne egy mellékállás is. Wuhantól fél órára, egy oviban kellene 4 órában foglalkozni a lurkókkal, ami reálisan akkor jöhet össze, amennyiben lesz olyan hétköznapom, amikor az egyetemen nincs órám. Ez, mint feljebb írtam, még nem derült ki, majd csak napokon belül.

Elvileg hétfőtől péntekig kell nekik az ember (mármint az ovinak), s egy nap 4 órát kéne ott lenni. Miután erre ők főállásban nem alkalmaznak senkit, így máshol dolgozó külföldiek szabadidejére kívánnak lecsapni - ezért értelemszerűen több waiguoren kell a feladat ellátásához.
Mivel egy-egy ilyen alkalom 600 yuan javadalmazással járna, próba szintjén nincs ellenemre a dolog, bár az igazsághoz tartozik - s ezt az olvasói törzsgárda már nagyon jól tudja -, hogy nem igazán tölt el lelkesedés a csöppségek okításának gondolatától, ráadásul többre értékelem a nyugalmat, mint az esetleges mafannal járó keresetkiegészítést.
No, mindenesetre majd elválik, mi lesz ebből, egyelőre simán elképzelhető, hogy az órarendem eleve keresztbe tesz az ötletnek. Hogy aztán ez jó-e vagy nem, azt meg még magam sem tudom.

Most már tényleg közeledünk az induláshoz.

Kevés apróságtól eltekintve már minden készen áll az utazáshoz. Immár két hatalmas bőrönd díszeleg telepakolásra várva, tekintettel a kitántorgók megduplázott létszámára.
Szereztem már be édesítőszereket is (miután kinn szerintem még mindig nem kaphatóak), s a napokban várható még egy kis alapozó- és hajfestékvásár is. Ezekből persze odakinn is kapni, de az alapozóik nem fehér bőrre lettek kifejlesztve, az europid haj pedig a legkevésbé sem hasonlít a kelet-ázsiaiak csontfekete, erős fejszőrzetéhez.

Itt jön egy vallomás is: az eltelt egy évben szőke lettem. Már Kínában elindult a folyamat, ott még pár melírozott csík formájában, aztán azóta egyre több lett a csík, a mostanra már alig nyomokban található némi eredeti barnaság, mialatt a szőkeség határozottan teret nyert. Bár volt korábbi tapasztalatom ezzel a színnel (nem a legjobb), ezúttal bejött, úgyhogy a lenövés korrigálására kell némi utánpótlás a festékből. S miután azt sem feltétlenül venném zokon, ha maradna némi hajam a folyamat végén, így inkább itteni termékre szavaznék, s nem kísérletezgetnék odakünn.

No meg ha egyszer már Kínába megyek, akkor ez dukál is. Mindenképp megnéznek, akkor meg már miért ne tegyünk rá egy lapáttal a haj tekintetében is? Kísérőm is szőke, igaz, nála ez születési rendellenesség, úgyhogy szerintem igazán ott leszünk a szeren.

No, de erről majd beszámolok, ha már tényleg ott leszünk. Addig is itt egy szép kis térképes ábra a tervezett röpködésről. A szír és iraki polgárháborús viszonyok függvényében elképzelhetőnek tartom, hogy némiképp variáltak az optimális útvonalon Doha irányába.

Ma tettem egy kedélyes látogatást szerény kis fővárosunk kínai konzulátusán a vízummatricák útlevélbe hegesztésének ürügyén.

Borzalmasan sokan voltak, de én szerencsére még megcsíptem a 12. sorszámot. Igaz, épp nyitásra értem oda.

Maga az ügymenet zökkenőmentes volt, miután minden papírt vittem, de elég sok honfitársunk járt másképp.

Egy a fő: rendben van ez is. Most már tényleg semmi tennivaló, csak várni kell 4 hetet és megyünk.

Juppijé!

Mint azt írtam valamelyik korábbi bejegyzésben, szeptember 1-jén (vagy az új helyesírásnak megfelelően akár már 1-én, fúúúj) repülünk el a messzeségbe, hacsak a Qatar Airways nem gondolja másképp, de talán nem fognak huncutkodni.

Mivel ez még egy hónap, mialatt itthon élem az átlagos hétköznapokat, a hátralévő időben túl sok érdemi dologról nem hiszem, hogy be tudnék majd számolni a blog hasábjain.
Hogy ez mégse járjon a kedves olvasó elkallódásával, annak kivédésére határozottan ajánlani tudom a blog bezárása óta bevezetett blog.hu-s innovációt, a jobb felső sarokban megtalálható követés funkciót.

Ha követővé váltok, ez a remek kis megoldás azonnal zargatni fog benneteket, amennyiben valami frissülés zajlott le itt, s így nem maradtok le semmiről - anélkül, hogy állandóan csekkolni kéne, írtam-e már.

Bár Wuhanba érve igyekszem majd újfent nagyjából napi szinten jelentkezni, addig viszont már sanszos, hogy max. 1-2 alkalommal várható bejegyzés.
Kövessetek hát bátran, augusztusra pedig kellemes pihenést, nyaralást, munkát (ki-ki igénye szerint választhat) mindenkinek!