Ez azért még kicsit odébb lesz, még négy és fél óra van az indulásig, de igencsak örülök, hogy bőven hagytam időt az átszállásra. Mivel a wifit elég bénán mérik a Diwopu reptéren, így most részletekbe nem megyek, de majd lesz egy kifejtős poszt arról, hogy hogy ment majdnem teljesen füstbe az egész út.
Előljáróban annyit, hogy köze van egy reptéri átvilágító berendezéshez és a férjemhez, illetve hogy a vége happy end lett, de ebbe jó adag szerencse is kellett.

Éjjelre már elvileg Ala'erben leszünk, alszunk egy kiadósat, s majd holnap terjengősebben is igyekszem megnyilvánulni. Visszatér a dolgok rendje, s a Szecsuánblog újra Kínából jelentkezik.

Már néhány órája Seremetyevon múlatjuk az időt, miután időre megérkeztünk Budapestről. Este 10 után indulunk tova Asztana felé, majd onnan már Urumcsi jön.

Mindenkit üdvözlök, indul a blog negyedik szezonja. Ezt is megértük.

Nagyban zajlik az olimpia Rióban, s bár holnap véget is érnek a játékok, az már most jól kivehető, hogy a Kínai Népköztársaság egyértelműen kevesebb érmet szerez, mint az előző négy hasonló eseményen, s még arra is jó esély van, hogy csak harmadik helyen végez az összesített éremtáblázaton.
A kínai közönség érthető módon nem reagálta le túl jól a helyzetet, s a dolog hírértéke már a nemzetközi sajtó ingerküszöbét is megütötte. Tegnap már az index is cikket szentelt a témának.
Bár elsőre valóban jogos lehetne a címben szereplő kérdés, a dolgot alaposabban áttekintve korántsem ennyire drámai a helyzet.

Kína érdemben az 1984-es, keleti blokk által bojkottált olimpiáján debütált érdemben, s egyből sportnagyhatalomként, 15 aranyérmet szerezve. Ezt persze helyén kell kezelni, a szovjet és NDK-s konkurencia nélkül könnyedén nyertek olyan számokban, ahol amúgy esélyük sem lett volna. A következő, szöuli játékokon már a valós erőt mutatta a mérleg, itt az ország tizenegyedikként, 5 aranyat és 28 érmet szerezve végzett.
Azóta a kínai versenysport töretlen fejlődésnek indult. A nemzeti büszkeség szempontjából kiemelt fontosságú terület egyre több forrást kapott, s az általános gazdasági javulás mellett már tellett kimutathatatlan doppingszerekre* is, így egyre ritkábbak lettek az ezzel kapcsolatos botrányok is. 

A 2008-as pekingi olimpián minden elvárást felülmúltak, s rendező országként magabiztos fölénnyel domináltak a mezőnyben. Londonban visszaállt az élet rendje, az USA-t követően második helyen végeztek, s nagyjából erre lehetett számítani Rióban is. Ehhez képest valóban gyászosnak tűnik a nagyjából 25 aranyérem (egyelőre 23).

A helyzet azonban korántsem ilyen rossz. Részleteiben nézve egyedül a tornászok nem hozták a megszokott teljesítményt, két csapatban szerzett bronzot sikerült csak megcsípniük. A "kötelezően" jó kínai sportágak nem okoztak csalódást: a súlyemelők soha nem szereztek még ennyi érmet (úgy, hogy két-három aranyat rosszul sikerült taktikázás vagy sérülés miatt nem szereztek meg), az asztaliteniszben most is taroltak, s a műugrószámokban is várhatóan csak egy versenyszámban nem végeznek az első helyen a nyolcból (az utolsó döntőt ma este bonyolítják le).
A négy évvel ezelőtti sok éremhez nagyban hozzájárultak a tollaslabdázók: akkor 5-ből 5 számban nyertek, most kettőben sikerült, de ebben inkább a londoni eredmény volt az anomália, a maláj konkurencia mindig is nagyon erősnek számított.
Az úszás tekintetében is kevesebb lett az arany: a négy évvel ezelőtti csodaúszó leány, Ye Shiwen mostanra dagadt és lassú lett, az abszolút favorit és sztár Sun Yang meg hozta a szokásosan kiszámíthatatlan formáját, ezúttal 1 aranyat, 1 ezüstöt zsákmányolt, mialatt a legerősebb számában az előfutamokban kiszállt.
Ahol még visszaesés tapasztalható, az a lövészet. Most csak egy aranyérem jött össze, de ebben a sportágban a végén már minden az idegeken múlik, s ezúttal pont nem a kínaiaknak volt kötélből.

Tehát, ahogy kezdtem is a sort, egyedül a tornászok tekintetében lehet igazi visszaesésről beszélni. A megfelelő konzekvenciákat majd biztosan levonják belőle.
Érdekesebb ugyanakkor, hogy mennyi korábban kifejezetten gyenge sportban léptek nagyokat előre. Ökölvívásban soha nem volt még négy érmük, s atlétika szempontjából is ez az eddigi legjobb teljesítményük. A két arany gyaloglásban született, amely (számomra egyébként meglehetősen értelmezhetetlen) sportág eredetileg is jól ment nekik, ellenben jól láthatóan előreléptek új sportágakban is. A futószámoktól eltekintve szinte majd minden döntőben volt kínai atléta, akik mellett sűrűn látszottak europid edzők. Pontszerző vagy dobogós helyeket szereztek a dobó- és ugrálószámokban is. Mi több, még a 4x100-as futóváltókkal is az élvonalba kerültek, 5. illetve 9. helyen végezve, az egy szem korábbi nemzeti hős férfi gátfutójuktól eltekintve még soha nem értek el ilyen eredményeket.
Nagyot léptek előre maratoni úszásban is: mindkét nem esetében negyedik helyen értek célba, úgy, hogy korábban a bokorban sem voltak ilyen versenyeken.
A számomra ugyancsak nehezen emészthető műúszásban is nagyon rámásztak az oroszokra: utóbbiak megrendíthetetlen elsősége éveken belül megdőlhet, az ezüstöt mindkét versenyben a kínaiak nyerték, épphogy elmaradva.


Összegezve: én még nem temetném a kínai versenysportokat, az alapok inkább tűnnek erősebbnek, mint korábban, egyszerűen most pont így jött ki a lépés. A pontszerző helyeken még nőtt is a kínai versenyzők száma.
A mostani szereplést egyes sajtóorgánumokkal ellentétben én nem nevezném égőnek, ha már valami inkább az lehet, az a Pekingben rendezendő téli olimpia. Igaz, még van addig néhány év, de csodára lenne szükség ahhoz, hogy a korcsolya, síakrobatika és a curling mellett valami másban is labdába tudjanak majd rúgni. Rendező országként az tényleg kemény lesz.

____________________________________________________________________________

*= ez ugyan szerzői magánvélemény, de egykori tornászként vagy akár mezei, nyitott szemmel járó userként úgy gondolom, minden élsportoló doppingol, máskülönben lemarad. Az élvonal jellemzően képes a legmodernebb szereket beszerezni, így a nagy versenyeken már újfent az emberi teljesítmény dönt.

Tegnap megvettem a repjegyeket, eszerint szeptember 2-án indulunk útnak, elsőként Moszkva, majd onnan a kazah főváros, Asztana felé, hogy aztán onnan már közvetlenül Urumcsiba röppenjünk tova. 

Férjem (immár az itthoni külvilág felé is az) vízumát nem sikerült elintézni a sulis papírokkal, de már nem akadok fenn ilyesmin. Szerencsére volt mód számára egy éves, többszöri belépésre jogosító engedélyt szerezni önállóan is, így természetesen ő is velem tart. Kéthavonta sajnos majd át kell ruccanni Kazahsztánba, de majd abszolváljuk a kihívást.

A fenti felvezetés meg a korábban vázolt dolgok miatt teljesen hidegen hagy, hogy az iskolai karrierem miképpen alakul. Október elején kapok három havi fizut tőlük, amivel fedezik a miattuk felmerült költségeket meg még valami pluszt, onnantól meg épp nem érdekel, hogy mi lesz a folytatás - tart, amíg tart.
A céges munka azóta is megbízhatóan fizet, s előreláthatóan csak szeptemberben vagy októberben lesz a következő jelenés, ha minden igaz, Thaiföldön.


Szeptemberben tehát újra beindul a blog is, addig is élvezem a nyár maradékát. Kedves olvasók, tegyetek ti is így!

A Szecsuánblog szokásos nyári pihenőre megy, nyitás majd augusztus végén várható.
Előfordulhat addig is 1-2 bejegyzés, de nem a szokásos gyakorisággal. Javaslom a blog.hu-s követés aktiválását, így nem maradtok le semmiről, de nem is kell állandóan csekkolni, hogy írtam-e már.

Kellemes nyarat minden kedves olvasómnak!

A pekingi tartózkodásom utolsó előtti napján meglátogattam a város állatkertjét. Valamiért élemedett korom ellenére még mindig nagy élményt nyújtanak ezek az intézmények. Pekinggel maradéktalanul nem voltam elégedett.
Lássuk részleteiben.

Maga az állatkert könnyen megközelíthető, a 4-es metró Beijing Zoo/Dongwuyuan állomásán kell leszállni, ami közvetlenül a déli kapu előtt rakja ki az embert.
A belépő is olcsó. Szezonban pár yuannel drágább, de ott jártamkor mindössze 15 kínai pénzért vesztegették a jegyet, amire még rámehet 5 yuan a pandaház meglátogatására, illetve e kettő kombinálva 19 yuanbe kerül. A pandaházas belépő már benn az állatkertben is megvehető az oda vezető kapunál.

Az állatkert környezete szép. Tele fákkal, parkokkal, s hatalmas, fél nap egész biztosan kell a teljes bejáráshoz, nekem csak 4 órám volt zárásig, így mindenhol nem is voltam. Irányjelző táblák sűrűn vannak, de nem elég sűrűn, s mivel rendszerint elég nagy az átjárhatóság minden irányban, így elég könnyen el lehet keveredni, s kihagyni részeket.

A 36 fokos hőség sem javított a benyomásaimon. Túl azon, hogy ebben a melegben kissé nehezebb is kutyagolni, rengeteg állat is úgy gondolta, hogy inkább elbújik, s nem jelenik meg a kifutókon. Normálisabb helyeken ezt azért meg szokták úgy oldani, hogy a házak belsejéből is rájuk lehet nézni, de Pekingben ez az opció elég korlátozottan áll rendelkezésre.
A pandaházakban mindössze három állatot láttam, őket is az egyik ház belsejében. Aki még nem látott pandát, annak így is nagy élmény lehet, de Chongqinghoz vagy pláne Chengduhoz nem lehet hasonlítani.

Bár a pandák tartási körülményei még nem rosszak, rengeteg állat sínylődik eléggé lepukkant, apró helyeken. Pekingtől ennél többre számítottam, még Wuhanban is jobb a helyzet, Chongqingban meg isteni ehhez képest.

Nem voltam a legjobb hangulatban, s kifejezetten morcos is lettem a fentiek miatt, de aztán két ázsiai elefánt egy kicsit megnyugtatott, a park akváriuma meg végképp helyretett. Ez külön belépős, nem is olcsó, 150 yuanbe fáj, viszont a cápák, delfinek és fókák mellett még belugákat is tartanak, ami hatalmas élmény volt. Időbe telt, mire rájöttem, hogy nem gyerekek visítoznak, hanem ezek a kis cetek adják ki a sikolyszerű hangokat. 

Kicsit nagyobb kedvvel folytattam az utam az akváriumból kikeveredve, s a benti klíma után némiképp komfortosabbra hűlve. Időközben egyes állatok is előbújtak, amikből előzőleg nem látszott semmi.

Összességében így sem nyűgözött le a hely, így, hacsak nincs jobb lehetőség pandákat nézni, nem feltétlenül javaslom a vizitet. Ennél sokkal jobb állatkertek akadnak Kínában is.

Képek a galériában lejjebb.

Dohából a Budapestre tartó járatra buszoztattak minket, így aztán a tárva-nyitva lévő gépbe ömlött a katari forró levegő. Közel negyven foknál jártunk már hajnalban is. A gép klímája keményen küzdött, s az eredmény efféle párafelhő. Élőben még látványosabb.

Kis képes beszámoló az út egyes pontjairól, galériába szedve, képmagyarázatokkal.

Tegnap délelőtt 11 felé landoltunk Budapesten. Az út elég eseménytelenül telt, csak Doháig késtünk egy keveset, mert Chongqingban kicsit lassan indultunk neki.

Chongqingig vonatkoztunk. Egész jól felfejlesztették a pályát, egy kisebb hegyes-völgyes, Yichang és Enshi közötti résztől eltekintve végig 200-as szakaszok vannak, az említett kisebb részen pedig 150 a maximum.
Chongqingban Mengsi is előkerült, kijött velünk a reptérre. Jó volt látni, még mindig aranyos.

A Qatar nyújtotta kényelem miatt még szeretem ezt a légitársaságot, bár most már úgy néz ki, hogy árban az Emirates kezd felébe kerekedni. A kaja kimondottan jó volt, s mivel mindkét járaton kétszer is kaptunk, eléggé jól is laktunk.

Most még Budapesten leledzünk anyósomnál, aztán szombaton megyünk haza vidékre. Ha egy kicsit abbamarad a körülöttünk csapott felhajtás, majd írok a pekingi állatkertről is. Valószínűleg úgy hétfő-kedd felé.

Egész minimális késés után megérkeztünk Dohába. Ezen a reptéren életemben először nem busszal hordtak be, hanem közvetlenül a csőre tapasztották a gépet. A budapesti gép felé azért marad a buszozás. 

Most már várhatóan egész gyorsan Magyarországon leszünk.