Hamarosan jövök majd egy szokásos metrós bejegyzéssel, mert ahogy ahhoz már hozzászokhattunk, Kínában azóta sem állt meg az élet ezen a téren.

Az aktualitásokat csekkolva lettem rá figyelmes, hogy a már így is rengeteg késést elszenvedő hanoi-i projekt első vonala még mindig nem nyílt meg. Eredetileg 2013-ra kellett volna elkészülnie, de tavaly már minden jel azt mutatta, hogy év végére tényleg átadják. Hát nem.

Először áprilisig halasztották a tervezett debütálást, majd további konkrétumok nélkül, de a közeljövőre tolták a megnyitót. Állítólag év közepén már csak 1%-nyi kivitelezés és némi engedélyezetés hibádzott. És mostanra már állítólag a leendő személyzetet is kiképezték, egyenesen Pekingben, ha már a technológia kínai.

Felmerültek olyan hírek is, hogy 2021-ig tart a késés, de ezt végül cáfolták. Azért várjuk ki a végét, különösen, hogy ilyen rohamtempóban történnek ott a dolgok, mint azt a projekt hivatalos twitterje az épülő másik fővárosi vonal munkálataival kapcsolatban büszkén említi.

Mint korábban írtam már, a tervek szerint az itt töltött időt én arra is használom majd, hogy elvégezzek egy ír sulit. Ez elsősorban azért lényeges, mert ha Kínában esetleg még kavarnak egyet a dolgokon, akkor az ezzel lehet kapcsolatos. Amikor néhány éve egy időre elvágták az utat a nem natív tanerő elől, akkor állítólag ideiglenesen a natívok azon része is szívott, aki szerencsétlenségére egy nem angol anyanyelvű országban végezte felsőfokú tanulmányait. Hogy ez mennyiben volt egyedi eset, mennyire következett az akkor épp szigorúbb szabályozásból, vagy épp csak a rendeletek sajátos helyi értelmezése okozta félreértés volt, azt nem tudhatom, mindenesetre jobb ilyen téren is bebiztosítania magát az embernek.

Szóval, ha sikerrel abszolválom a felvételit (ami, élemedett koromra való tekintettel nem a normál mederben zajlik, hanem könnyített pályán - az ír rendszer majdnem minden szakon fenntart helyeket a matúr diákoknak), akkor jövő szeptemberben Castlebarban kezdem meg a sulit, a helyi, meglehetősen alacsony nívójú intézményben. Ilyen téren Írország sem üt el a fősodortól: a diákok értelemszerűen inkább jelentkeznekk valamelyik nagyobb, rangosabb egyetemre, ha megtehetik, s egy vidéki, tízezres városba szinte kizárólag a helyiek elmenni nem tudó maradéka jut. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy nem itt kell a legtöbbet fizetni, s nem is itt a legmagasabbak a ponthatárok, sőt. Szóval nagyon úgy néz ki, hogy bekerülök.

Bár a helyi diploma elsődleges célja miatt nem annyira fontos, hogy mit tanulok, azért igyekeztem aszerint választani a helyszínt, hogy valami relatíve hozzám közelebb álló területet tudjak becélozni. Történelem-földrajz szakon múlatom majd az időt a tervek szerint, ami ugyan nem tanárképes, de egy viszonylag egyszerű (és rövid!) utólagos képzéssel azzá tehető. A jelek szerint majd nyelvet is kell tanulnom: a német, francia és spanyol mellett még az ír is a választék között foglal helyet, de tartok tőle, hogy én azon ír állampolgárok sorát fogom gyarapítani, aki egy kukkot sem fog érteni ebből az amúgy meglehetősen khm... ocsmány kevéssé szépen csengő kommunikációs formából.

No, de ez majd csak jövőre esedékes, s a februári jelentkezésig még valószínűleg le kell tennem egy IELTS-t is, s utána meg bízni benne, hogy tényleg könnyedén bekerülök. Nem gondoltam volna, hogy harmincas éveim vége felé még ilyenekre vetemedem. Ja, itt pár kép a suliról.

A képek egy része nem tudom, miért fordult el a feltöltés után, de most nem szeretnék ezzel bajlódni, így nézzétek el nekem.

Többé-kevésbé kreatív embernek tartom magam, de mindamellett lustának is. Az alkotási vágy általában rohamokban tör rám, amikor viszont elkap, olyankor sokáig nem is enged el.

Kreativitásom többnyire írás vagy térképkészítés formájában jelentkezik. Mindkettő gyermekkori eredetű beütés, hosszú múltra tekint vissza. Kezdetben meglehetősen alacsony nívójú, életkoromnak megfelelő térképek jöttek létre fantáziám nyomán, később azonban ez sokat javult, miután hozzáfértem néhány szuper számítógépes programhoz, melyek már teljesen vállalható végeredmények megszületését tették lehetővé. Amikor rámjön egy-egy ilyen roham, olyankor hetekig rajzolgatok valamit, többnyire teljesen nonszensz, a saját szórakozatásomat szolgáló fiktív dolgokat: metrórendszereket tervezek, határrevíziókat eszközölök, és így tovább. Ritkábban, ha épp ahhoz van kedvem, teljesen reális anyagokat is szoktam készíteni, de ez nem gyakori. Ja, és leggyakrabban az a történet vége, hogy félbehagyom a projekteket.

Az írás is részben hasonlóképp működik. A blogolást nem sorolnám ide, mert ez egy meglehetősen megkérdőjelezhető színvonalú, kevés vagy nulla agyalást követően megszülető bejegyzésekből idehányt halom. Biztosan lehet profibban is csinálni, olykor látni is erre példákat, de belőlem legalábbis, az instant közlés ezt hozza ki. Ezzel remélem, hogy nem gázoltam bele az olvasóim lelkébe, ez a műfaj szerintem így működik.
Szoktam azonban, bár meglehetősen hektikusan, némiképp jobban is írni. Ez persze relatív. Nem gondolom, hogy túlságosan nagy tehetséggel áldott volna meg a sors, s akkor még finoman fogalmaztam, de kellő mennyiségű energiabefektetés mellett időnként azért képes vagyok olvasható novellákat, regényeket létrehozni. Zömében bűnügyi, néha tudományos-fantasztikus írások ezek, s közös jellemzőjük, hogy ritkán fejezem be őket. Azért olykor akadt rá példa, bár főleg a novellák között.

Bő tíz éve kezdtem bele egy regénykezdeménybe, de menetközben elsikkadt a dolog. Most pár hete azonban, feltehetően a jelentős mennyiségű észak-koreai tematikájú olvasmányom miatt, újra eszembe jutott. Mivel soha nem tettem le teljesen az ötlet megvalósításáról, így némi nyomozás után sikerült előkotornom az otthoni gépből néhai munkásságom eredményét. Átírtam, kijavítgattam a már megírt részeket, s pár napja pedig már a folytatást pötyögöm rendületlenül. Ki tudja, talán egy újabb évtizeden belül még el is készül. Az első észak-koreai tematikájú bűnügyi regény, legalábbis amiről tudok. Ettől még persze ez sem fog a világirodalom nagyjai közé emelni, különös tekintettel arra, hogy a saját szórakoztatásomat szolgálja, de azt nagyon is.

Amúgy azt el is felejtettem, hogy képes megfájdulni a fejem a sok gondolkodástól. Vagy csak elszoktam az agymunkától? Akárhogy is, nem is akkora baj, hogy felsőoktatási tanulmányaim kezdetére kicsit rozsdátlanítom a tekervényeket, mert aztán a végén még szégyenszemre elhasalok a vizsgákon.