Hétfőn hajnalban elindultam Vietnám felé. Egy kicsit sikerült túlbiztosítani, különös tekintettel arra, hogy minden villámgyorsan zajlott, fennakadás nélkül, így aztán rengeteg időm maradt, pláne hogy a gép meg késve indult. Na, de kezdjük az elején.

Reggel vonattal mentem Hongkongba, s a vonat 8:49-kor indult Humen vasútállomásról. Mivel nekem külföldiként mindenképp végig kell állnom a sort, hogy megkapjam a jegyem, s mert rendesen fel voltam pakolva poggyásszal, aminek a hurcolása sem javítja a gyorsaságom, így aztán 7:10-re rendeltem a Didi appal kocsit (olyasmi, mint az Uber). Még felszaladtam Yuqiuhoz a nyolcadikra leadni a kulcsom, aztán lementem megkeresni a járművet, amely már 6:50 körül megjött és várt. Szerencsére ezért nem kell fizetni, miután időre rendeltem.
Gördülékeny volt az út, forgalom szinte semmi, így hamar oda is értünk. A viteldíjat automatikusan vonja a wechat, így ezzel sincs gond. A sor sem volt aggasztó, s elég tempósan is haladt, így még a kassza előtt sem töltöttem többet 10 percnél.


Az állomáson is hideg volt, mivel nem fűtenek, odakinn meg 12 fok volt reggel, így a többiekhez hasonlóan kabátban vártam meg, amíg kiengednek a peronra a vonathoz. 
A szerelvényen szerencsére már jobb volt az idő, de azért a pulcsi elkelt. Shenzhenbei után legközelebb már West Kowloonban álltunk meg, s mivel a vonat már a határ átlépése előtt a föld alá került s onnan fel sem jött, így ez a jármű egyértelműen nem ajánlott hongkongi városnézéshez. Dacára annak, hogy a pálya az alagút miatt pláne teljesen zárt, Hongkongban csak 200 km/h sebesség az engedélyezett, s emiatt a relatíve hosszú menetidő.


Az egyébként óriási West Kowloon állomáson aztán elég hamar a határellenőrzésnél találtam magam, s mivel a kínai kilépő- illetve a hongkongi belépőkártyát már otthon kitöltöttem, pillanatok alatt át is jutottam. Egy kicsit bőröndhúzogatás után aztán Hongkongba is beengedtek, s még egy kicsi menetelés után az állomás érkezési részét is elhagyhattam a vonatjegy és a kiléptetőkapu segítségével.

West Kowloon vasútállomás (fenn), a reptéri gyorsvasút (lenn)

West Kowloon vasútállomás és Kowloon metróállomás légvonalban cirka 200 méterre vannak egymástól és az átjárás a felszín alatt biztosított, aránylag jó kitáblázottság mellett. Ehhez ugyan egy plázát is érinteni kell, s 10 kg hátizsák és 25 kg bőrönd gurgatása mellett kevésbé mókás, de azért leküzdöttem.

Szerencsére a reptéri vonat belvárosi három állomásán a legtöbb légitársaság tart fenn check-in pultokat, így a becsekkolás már itt megoldható. A nem létező sorokra és a nehéz bőröndre való tekintettel ezzel örömmel éltem is, így meglett a beszállókártya is, s az út is könnyebbé vált a továbbiakban.
Csekély vonatozás után már el is értem a reptérre.

Mivel ekkor még mindig 11 óra sem volt, a gépem pedig 2:50-kor tervezett felszállni, volt szabadidőm bőségesen. Megmaradt hongkongi dollárjaimnak a seggére vertem a Burger Kingben, majd dél körül végül átmentem a biztonsági ellenőrzésen is.

Bár Hongkong ilyen téren sem Kína, azért az öngyújtókat ők sem szeretik. A kínai zérótoleranciával ellentétben itt hagyják az utasnak, hogy egy készüléket magával vigyen. Az más kérdés, hogy valamiért csak hármat vettek észre, s abból. A csekkolatlan kabátomban is volt még kettő, s az átvilágított kézipoggyászban is még legalább 4-5. Ami nagyobb baj, s amit csak később vettem észre, amikor édesítőszert kerestem a cókmókomban a már benn vásárolt kávémhoz, hogy a kb. 7-8 cm pengéjű bicskám viszont nem szúrt nekik szemet, azzal nyugodtan alkaidázhattam volna a nha trang-i járaton.

A reptérre érve feltűnően magas ázsiakra lettem figyelmes. Végül kiderült, egy thai kosárcsapat, még nálunk alacsonyabb, fekete edző is volt velük, a kép talán nem adja vissza, de két métert súrolhatta a zömük (fenn),
már a nha trangi gépre várva, a kijelzővel ellentétben nem csak 50 perc volt a csúszás (lenn)

És végül a járat... már a biztonsági zónába érve kiderült, hogy 50 perc késést jósolnak, amiből aztán lett másfél óra. Már a leszállás felé készülve jutott az eszembe, hogy ugyan a vízum kiállításához szükséges engedélyes papíromat megvettem és nálam van, a matrica útlevélbe ragasztásához szükséges 25 USD készpénz nincs. Talán mert Kínában gyakorlatilag soha nem használok kp-t, mindig, mindenhol telefonnal fizetek, eszembe sem jutott. Azt tudtam, hogy kizárható, hogy kártyával tudjak fizetni, s az is tuti, hogy a reptér ezen részében még lesz ATM sem. Az se szent, hogy vietnámi dong jó lett volna-e nekik.
Mindegy, azért haladtam, majd az előttem álló, kínaiul beszélő párocskától lejmoltam 30 dollárt (hogy ne órákkal később végezzék a matricázást a leterhelt határőrök, 25 helyett 30 a tarifa), akik szerencsére adtak. Wechaten át is küldtem nekik az ellenértéket, de akkor meg kiderült, hogy ők hongkongiak, s a két wechat financiális értelemben nem kompatibilis, így végül kijutva egy ATM-ből kaptak érte dongot.

Buszoztam egyet a reptérről, majd a busz végállomásán már várt férjem, aki két körben engem és a csomagjaimat is elhozta. Itt pedig ez várt. Bármilyen nyálasnak is tűnik, tőle nem az, s ő maga sem az.

Yuqiuval és Tinával szombaton búcsúvacsiztunk, nagyon finom étkeket fogyasztva. Elvileg a suli kontójára. Eredetileg is tervben volt egy ilyen esemény, s miután a főnökség tudtára jutott, vállalták a cechet.

Pénteken eltelt az utolsó ovis munkanapom, szombaton pedig lezajlott a befejező másfél órám is a nyelviskolában. Este még volt a két kollégával közösen egy vacsi, majd semmi más dolgom nem volt, mint kihúzni hétfő reggelig és nekivágni az útnak.

Mindhárom csoport készült valami kis meglepetéssel, a kicsiknek szerintem semmi köze nem volt hozzá, a nagyobbaknál valamennyi közreműködést ők is tettek bele. Illetve kedvenc babám, Jack anyukája is megvárt tegnap este, s tőle is kaptam valamit. Mindezek a galériában tekinthetőek meg.