Ez nem jelent óriási változást. A másodikon és a harmadikon van az ovi, a negyediken meg a nyelvsuli. Kemény másfél órát fogok eltölteni két diákkal, a maradék időben meg netezek az irodában. Szerencsére szereztem be fülest, így immár videózni is tudok anélkül, hogy bárkit is zargatnék vele.

Holnap és holnapután szabadnapok jönnek, így aztán tényleg nem panaszkodom. Jó itt. A környezet kellemes, a munkatársak kedvesek, még a főnök is, s jól is fizetnek. Szeretek itt.

Immár második napja, hogy tanítok, eddig minden zökkenőmentes szerencsére, senki nem zaklat hülyeségekkel, s a gyerekek is kevés kivétellel együttműködőek. A legifjabb csoport egy kicsit még bizalmatlan, többük sírni kezd, ha a közelébe megyek, bár ha nem vagyok ott, akkor is hajlamosak rá, de még picik, egyik-másikuk nem éri el még a három évet sem.

Személyes tapasztalatom és véleményem alapján ez az a kritikus életkor, ahonnan már valami értelmes dolgot lehet velük kezdeni, előtte még nem sok értelme van cseszegetni őket. Egy részük még a kínai nevét sem ismeri. Szóval velük inkább csak énekelünk, de túl sok értelme nincs. A középső csoport már rendben van, a nagyokkal meg abszolút semmi gond, szépen lehet velük haladni.

Közben a munkarendem is módosult, mivel állítólag a nyelvsuliban nincs elég kölk, így aztán a vasárnapom szabad, helyette plusz egy napot ovizok. Így most a vasárnap és a hétfő lesz a szabadnap, kivéve ezt a hetet, mivel a tegnapi nyitásnál szerettek volna ott tudni, hogy üdvözölhessem az idehurcolt babákat és családjaikat a reggel. Ez szerencsére csak egyszeri program, de miatta most csütörtökön maradok otthon, a csütörtöki óráimat meg hétfőn tartottam meg.

Ugyancsak új fejlemény, hogy ezentúl én a konyhán eszem, mivel az osztályokba eléggé kicentizett adagokat hordanak fel, nem jut még belőle nekem is. Így legalább, ha valami nagyon ízlik, mérték nélkül tömhetem a bendőmet. 

Végezetül néhány kép tegnapról. Veve tanárnéni újra teszi a dolgát, s még közben jól is érzi magát. Ez kell nekem, nem Vietnám...