Tegnap délelőtt 11 felé landoltunk Budapesten. Az út elég eseménytelenül telt, csak Doháig késtünk egy keveset, mert Chongqingban kicsit lassan indultunk neki.

Chongqingig vonatkoztunk. Egész jól felfejlesztették a pályát, egy kisebb hegyes-völgyes, Yichang és Enshi közötti résztől eltekintve végig 200-as szakaszok vannak, az említett kisebb részen pedig 150 a maximum.
Chongqingban Mengsi is előkerült, kijött velünk a reptérre. Jó volt látni, még mindig aranyos.

A Qatar nyújtotta kényelem miatt még szeretem ezt a légitársaságot, bár most már úgy néz ki, hogy árban az Emirates kezd felébe kerekedni. A kaja kimondottan jó volt, s mivel mindkét járaton kétszer is kaptunk, eléggé jól is laktunk.

Most még Budapesten leledzünk anyósomnál, aztán szombaton megyünk haza vidékre. Ha egy kicsit abbamarad a körülöttünk csapott felhajtás, majd írok a pekingi állatkertről is. Valószínűleg úgy hétfő-kedd felé.

Egész minimális késés után megérkeztünk Dohába. Ezen a reptéren életemben először nem busszal hordtak be, hanem közvetlenül a csőre tapasztották a gépet. A budapesti gép felé azért marad a buszozás. 

Most már várhatóan egész gyorsan Magyarországon leszünk. 

Két óra múlva ideér értünk a suli által szervezett jármű, s elindulunk hazafelé. A cuccok bepakolva (még jó, hogy vittünk Ala'erbe cuccokat, mert így is éppen csak befértünk a bőröndökbe), nagyjából készen is állunk.
Dohából és/vagy Chongqingból még lehet, hogy bekukkantok, de lehet, hogy már csak otthonról jelentkezem.

A nyár megint szokás szerint alakul majd. Eltekintve az esetleges céges indíttatású Kínába repkedésektől, még 1-2 felgyűlt bejegyzés megírásán túl nem nagyon fogok posztolni, de aztán augusztus végén ismét feltámad a blog. Addig a követés funckiót javaslom majd, hogy ne maradjatok le semmiről. 

Hát, ennyi volt Wuhan. Annyira nem bánom. Jó volt, kényelmes volt, de ennyi épp elég is volt. 

Ma párom és egy kínai diák elvégezték ezt a műveletet is. 
Ugyan már nekiindultunk kettesben tegnap is, de valamit variáltak a szabályozáson, s most már állítólag külföldiek naponta csak 500 USD-nyi összeget váltogathatnak át kedvükre. A kínai állampolgárokra valami nagyobb limit van szabva, így az egész minden további nélkül megkerülhető, ha viszünk magunkkal egy kínait.
Így is történt, s szerencsére még messze sem kellett menniük, mert egy aránylag közeli fiókban is akadt elegendő mennyiségben a valutából.

Holnap fél 11-re jön értünk a jármű, ami kirak minket a hankoui pályaudvarnál. Előtte az asszisztens még csekkolja, nem pakoltuk-e be a bőröndbe a hűtőt vagy a lapostévét, elviszi a kulcsokat, majd aztán minket visznek az úti cél felé.

Chongqingban találkozunk majd Mengsivel meg a pasijával, mert már az is van neki vagy egy éve, mielőtt kimegyünk a reptérre, onnan meg már ismert a program.
Ha minden szép és jó, csütörtökön már ebéd előtt Lisztferihegyen leszünk.

Most már csak a bőröndpakolást kell befejezni. Pikk-pakk hazaérünk. Már jó is lesz.

Megjöttem Wuhanba probléma nélkül, azonban egy kicsit a feje tetejére állt minden, mivel csak két napunk van (a mait is beleértve), hogy elintézzünk minden egyebet, ami még vár ránk, mielőtt hazaindulunk.

Szerdán Chongqingba vonatozunk majd közepesen gyors (kb. 200-250 km/h) vonattal, hogy aztán csütörtök éjjeli 1:50-kor felszálljunk Doha felé. Onnan meg majd Budapest jön, szokás szerint.

A helyzet tehát az, hogy ma még el kell menni pénzt váltani, kicseréltetni a laptop kábeljét (garis, s valami érintkezési problémája van), s ezzel a mai nap el is megy biztosan a távolságok miatt.
Holnap mosni kell és összepakolni mindent a bőröndökbe.  Szerencsére férjem tökéletesen kitakarított, amíg Pekingben voltam, tényleg minden csillog-villog, így ezzel már nem kell foglalkozni.

A fentiek miatt sanszos, hogy a pekingi beszámoló maradéka is majd csak otthonról mászik fel a blogra. Ilyen kis apróbb szösszenetek még előfordulhatnak, de nagyobb léptékű írást most a napokban nem kell tőlem várni.


Ja, és hogy azért fényezzem is magam, ma várhatóan meglesz az ötszázezredik látogató is a blogon. Tudom, ez nem egy annyira nagy szám, pucér népeket mutogató blogok egy hét alatt összehozzák vagy akár 2-3 nap alatt is, de a Szecsuánblog nem az a blog, s ebben a műfajban nem tartom rossznak. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az utolsó egy wuhani évem alatt annyian néztetek ide, mint előtte a két év alatt összesen. Köszönöm nektek!