Jian'ouba nem megyek. Gondolkodtam rajta egész sokat, figyelembe vettem minden előnyét és hátrányát, de végül úgy döntöttem, nem akarom. Őszintén szólva kizárólag az anyagi része vonzott, meg az, hogy hirtelen megoldódott volna a helyzetem, de kénytelen voltam belátni, hogy nem fűlik hozzá a fogam. Akkor meg minek?
Kínában tényleg abban a szerencsében van részem, hogy olyan dolgot csinálhatok, amit szeretek (és - nem elhanyagolható mellékkörülményként - ebből még kényelmesen meg is élek), s ebből nem szeretnék engedni. Egyelőre még legalábbis, ha nagyon szorul a hurok, azért lehet, hogy még felülvizsgálom a nézeteimet.

Ala'errel még mindig nem jutottam dűlőre. Talán a szigorúbb xinjiangi szabályozás az oka, talán csak simán szerencsétlenek, de már két hét eltelt az első kontaktus óta, s még mindig nincs végleges válasz. A három interjú, a tanítási demó és a kérdések után most jelenleg ott tartunk, hogy a lakhatáson agyalnak. Hogy férjestől megyek, az önmagában nem probléma, s néhány reá vonatkozó információ után még ez sem vette el a kedvüket, ellenben most azon problémáznak, hogy hova raknának minket. Mutattam én is itt képeket néhány bejegyzéssel korábban, az ábrázolt lakás itteni nívó szerint nem is vészes, viszont kiderült, hogy a jelenlegi külföldijük marad továbbra is, így számunkra valami más megoldást kell keresniük. (Tudom, ezzel az elején is tisztában lehettek, s előbb is átgondolhatták volna, de a kínaiak észjárásában nem feltétlenül kell logikát felfedezni.) 
Most a helyzet ott tart, hogy állítólag hétfőre kitalálják, mi legyen, de ennyi tökölés után már nem tartom túl sanszosnak, hogy ott fogok kikötni, amit őszintén sajnálok, mert egészen felvillanyozott a lehetőség.
Hát, majd meglátjuk.

Jelenleg azzal számolok, hogy nagy valószínűséggel csak nyáron, otthonról fogok tudni új helyet intézni, mikorra már a suliknak is sürgősen találni kell valakit, s nem nagyon válogathatnak. Ha így alakul, annyi előnye is lesz a dolognak, hogy lesz idő felvennem majd a férjezett nevemet is, míg ha vízumhosszabbítással maradok, úgy ez olyan bürokratikus kálváriával járna, amit még a világ normálisabb részein sem próbálnék meg kivitelezni, nemhogy itt.

Ha lesz valami konkrét, írok, addig meg inkább jegelem ezt a munkahelyes témát.

Régi bloglakónk, Sellőlány végül mégiscsak összeszedte gondolatait és nekiállt az év elején átélt ázsiai kalandjai taglalásának. Az írás jól indul, s még bőven lesz belőle folytatás is. Egyelőre az érkezés és Manila érzékletes jellemzésével kezdi meg a sort. Tessék dicsérő hozzászólásokkal elhalmozni, hadd kapjuk meg a folytatást hamar!

Képek - magyarázatokkal - a poszt végén a galériában.

__________________________________________________________________________

A Fülöp-szigetek a két hónapos dél-kelet ázsiai utazásunk bő háromhetes állomása volt, a Malajzia- Szingapúr- Fülöp-szigetek-Thaiföld-Malajzia körúton. Ázsiában korábban már korábban is jártunk, két-három hetes utakat tettünk Indonéziában és Vietnámban, így némi fogalmunk és tapasztalatunk már volt az ottani viszonyokról. Az út (mindenféle munkahelyi szervezkedés árán és szabadságolási lehetőséget igénybe véve) emiatt már nemcsak az adott időegység alatti maximális tapasztalatszerzésről szólt, feszes útitervbe sűrítve minden számunkra érdekes látnivalót, hanem a szerzett élmények elmélyítéséről.  

Érkezés a Fülöp-szigetekre

Az ország több mint 7000 szigetből áll, de a járatok külföldről jellemzően Manilába (vagy Cebu City-be) érkeznek. A manilai reptér, röviden NAIA (Ninoy Aquino International Airport ) Manila déli részén helyezkedik el (Metro Manilát 16 egymásba épült városrészek alkotja), Pasay city szélén, négy terminállal. A terminálok teljesen logikátlanul (viszont a helyi logikának megfelelően) nem átjárhatóak. Elvileg van két transzfer busz, az egyik csekély díj ellenében a terminálok között használható. Ezt főképp csak helyiek használják, a megállót csak a kilométeres sorok jelzik és kérdéses, mennyi idő várakozás után tudja magát felpréselni rá az ember. A másik transzfer az Airport Loop Bus, ami a T3 és egy a város egyik forgalmas közlekedési csomópontja között jár (TAFT-MRT/LRT). Viszont onnan a város bármely részére, helyi ismeretek nélkül eljutni tömegközlekedéssel komplikált és gyakorlatilag értelmetlen. Tehát reptér - nagy levegő - taxival jár, hacsak nem akar azonnal érdekes kalandokba keveredni az ember. A taxi tarifája a helyi korrupt rendszer miatt kérdéses lehet, de ha az utas ragaszkodik a taxiórához, óriási lehúzásokra azért nem kell számítani (kivéve éjjeli időpontokban, akkor szabadáras tarifa van).

Mivel kora este érkeztünk és tudtuk, hogy ebben az időpontban már szürkület illetve hamarosan sötétség lesz, a reptértől kb. 300 méterre lévő újonnan épült (és még épülő) modern városrészben foglaltunk airbnb-n keresztül egy studio lakást, hogy elkerüljünk minden lehetséges közlekedéses komplikációt. A másik szempont a későbbi továbbutazás miatt a reptér akár gyalogosan is elérhető közelsége volt (elképesztő dugók vannak mindig városszerte).

A szállásunkra való eljutás a közelsége ellenére, még így is viszontagságosra sikerült. Ugyanis pont azokban a napokban csapott le egy aktuális tájfun a szigetcsoportra. Igaz, Manilát közvetlenül nem érintette a katasztrófa, de a jelenséget így is napokig tartó monszun jellegű esőzés kísérte, bizonyos városrészekben derékig ért a víz és emiatt megközelíthetetlen volt, sodródó autókkal és rengeteg uszadékkal, nem volt áram és vízellátás.  A reptér környezetében csak bokáig ért (és még így is erős sodrással hömpölygött), ráadásul egy felüljáró építése miatt a gyalogos átjutás a túloldalra csak egy távoli ponton, deszkákból tákolt alagúton és egy félig nyitott parkolóházon keresztül volt lehetséges. Szóval mire a lakáshoz értünk, a zuhanyzáson hajmosással, csomagostul, az összes esővédelem ellenére is, még az utcán átestünk.

Manila, életképek és tömegközlekedés

Ami már érkezéskor feltűnt, hogy a filippinók rengetegen vannak, ennek ellenére nyomulás-hangoskodás nélkül mindenhol türelmesen (később inkább már úgy tűnt, beletörődve) hosszú sorokban állnak. Arcukról kifejezések nem nagyon olvashatóak le, viszont ha van velük szemkontakt, akkor jellemzően barátságosak. Kinézetre inkább a közép-amerikai népekhez állnak közelebb, mint az ázsiaiakhoz. A reptér közeli új városrész hozza a fejlett világ minden velejáróját (és ilyen kikupált mikronegyedekből van pár városszerte): modern lakóépületek, bevásárlóközpont, kaszinó, étkezdék, kávézók és minimarketek.

A város disszonáns mivolta azonban hamar feltárul, és ezzel a jelenséggel az ember lépten-nyomon szembesül. A modern épületek és látszólagos jólét (Makati city, Asia Mall) közvetlen szomszédságában a legmélyebb nyomor tárul a szem elé, elképesztő a káosz és a szervezetlenség, bűz, zaj, koordinálatlanul hömpölygő tömeg, döglött patkányok tarkította járdák, rühes csontvázra fogyott emberek és kutyák, akik szemétdombokra emlékeztető kupacokon élnek. Bár szinte mindenhol fess uniformisokba öltözött rendőröket látni, beavatkozni egyet sem láttunk az utcai életbe, a forgalmat is inkább polgárőrök terelik, sokszor önkéntes alapon. 

A helyi közlekedés rendszerét viszonylag hamar átláttuk: ugyanis nem létezik. Bár a legtöbb információs táblát, tájékoztatót angolul is kiírják, ez nem segíti az általános tájékozódást. Amit ott tömegközlekedésnek neveznek, jobban hasonlítható egy viszonylagos tradíciókon alapuló káoszhoz, amit a napi kereslet-kínálat tart fent és csak ott tapasztalva lehet kiismerni. 

A közlekedési hierarchia legalja (a gyaloglás után közvetlenül) a fedett oldalkocsis bicikli, ami pár saroknál messzebbre nem hajlandó menni, minek is törjék magukat, a sofőrök lustán ejtőznek naphosszat a járgányuk mellett. Az fedett oldalkocsis motor ennél egy fokkal rugalmasabb, de főútvonalakon (a városban) ez sem közlekedik, vidéken is csak nagy könyörgésre jár falu és falu között. A következő szint a jeepney (2-6 km-es útvonalon közlekedik), ami a katonai jeep és kisteherautó kereszteződése, elképesztően lelakott állapotban, sokszor fényesre kopott gumiabroncsokkal. Elöl a sofőr (mellette az anyósülésen egy-két  szerencsésebb utas), mögötte a raktérben, egymással szemben két pad az utasokkal, az ablakok nyitottak (ahol dől be a többi jeepney kipufogófüstje). A jeepney a Fülöp-szigetek nemzeti jelképe, mindegyik egyedi, sokszor vallásos témájú dekorációval rendelkezik, az oldalán egy információs csíkra festett útirányokkal. Hivatalos megállóik nincsenek, csak jönnek-mennek a városszerte, általában tömve vannak. Ha az ember fel akar szállni, akkor leinti vagy felugrik hátul, amikor lelassít. A leszállási szándékot az autó tetőlemezét való csapkodással jelzik. A viteldíjat (7-8 peso) az utasok segítségével közvetítik a sofőrnek, aki a visszajárót ugyanígy hátraadja. Az emberek egymás között nem beszélgetnek, kicsit közönyösek, egyesek mogorvának tűnnek, pedig sokszor szinte egymás ölében ülnek, de egymással mindig segítőkészek: az újaknak helyet szorítanak, a csomagokat előre-hátra adják, ha szükséges. A jeepney-re gyakran felpattan 2-3 kolduló kisgyerek, akik kis borítékokat osztanak szét és énekelnek, majd összegyűjtik a borítékokat (az éneklés alatt lehet azokba adományokat csúsztatni) és utána leugranak. Hallomásból tudtuk meg (utólag), hogy előfordul szervezett fosztogatás is, ilyenkor két alak felszáll a jeepney-re, az egyik késsel hadonászik, a másik begyűjti a pénztárcákat és az órákat, telefonokat. Gyakoriak még a zsebtolvajos lopások is. Szerencsére minket elkerültek ezek az esetek, de a turisták az eshetőségek miatt inkább kerülik az efféle közlekedést. 

Aztán vannak még iránytaxik, amik egyterű autók, és fix áron szállítanak utasokat bizonyos irányokba. Az útirányt kartonpapírra írva a szélvédőn belül helyezik el, és a kapacitást nem a gyári előírás szabályozza, hanem a kihasználható légköbméter. A csomagtartó részben is többnyire 2-3 utas utazik, ha ki akarnak szállni, kopogással jelzik vagy szólnak. Mi egyszer utaztunk iránytaxival, és feltételezhetően külföldi mivoltunk miatt a kiemelt rangú anyósülésen utazhattunk, persze azon is osztozkodva a férjemmel. 

Meg kell még említeni az LRT (kb. metró) és MRT (kb. HÉV) rendszerét, de ezek rövid és a város infrastruktúrájában nem jelentős távokat fednek csak le, ráadásul nem túl nagy férőhely kapacitással, ritkás menetrend szerint járnak. Az állomásokat tömeges sorok jellemzik, ezeket csak időseknek és terhes nőknek nem kell végigállnia, ők egy külön kapun, ellenőrzést követően átmehetnek.

A város önmagában nem tartogat sok látnivalót, ezt a helyiek is elismerik. Valaha gazdag építészettel és a dél-ázsiai országokhoz viszonyítva fejlett infrastruktúrával rendelkezett, köszönhetően a spanyol telepesek általi és a későbbi, amerikai irányítás alatti fejlesztések hatásainak. Sajnos a II. világháború (japán-amerikai konfliktus) véres csaták helyszínévé változtatta a pezsgő életű, hangulatos várost, és ennek következményeként romosra bombázták. Láthatóan ebből a traumából a mai napig nem tudtak lábra állni, és a városkép fejlődését, illetve kulturális helyreállítását a soros kormányok korrupt politikája sem nagyon szorgalmazza, miközben a lakosok (és a nyomornegyedek) száma rohamosan növekszik (Metro Manila: 12 millió fő/2015).

No, lezajlott a főnököm meginterjúvolása is, s csupa jót hallottak felőlem, így ez is pipa.

Hogy a dolog még itt se érjen véget, ezt követően még a férjem is terítékre került. A kérdéseik megválaszolása után immár csak az ő CV-jét kell elküldeni, de ez már valszeg csak formalitás, mivel azt mondták, szeretnének alkalmazni.

Holnap vagy legkésőbb pénteken megküldik a szerződést is, s ha azt leokézom, beindul a folyamat. Ezúttal is a munkavállalási engedély átkéréséről és meghosszabbításáról szólna a történet, így ez is Kínán belül lezavarhatónak látszik.

További infó, hogy az enyém az egyedüli pozíció a suliban, így nem lenne rajtam kívül más külföldi jelen. Igazán nekem való vidék. Csak dönteni ne kéne...
Pedig kell, mert Jian'ou is sürget, a héten legkésőbb már vissza kéne küldenem nekik az aláírt szerződést. Fel van adva a lecke.

Tegnapra visszajeleztek a demóval kapcsolatban, úgy tűnik a dékánnak is bejött. Erre fel rögtön még egy interjút lezavarhattam egy újabb tanárral, ezúttal kiadósabb, 12 perces kivitelben.

Mára ennek eredménye is megjött, megelégedéssel töltötte el őket, így most a jelenlegi sulit hívják fel hogy érdeklődjenek rólam. Ha innen is a megfelelő információt kapják - márpedig nem túl sanszos, hogy bármi rosszat mondanának rólam -, akkor elvileg tényleg mehetek. A férjem még bekavarhat, mármint abból a szempontból, hogy ő is a csomag része, de hacsak nem teljesen debilek, akkor ez nem állítja őket megoldhatatlan kihívás elé.

Elvileg ma estére már többet tudok. A xinjiangi időeltolódás miatt minden egy kicsit csúszással zajlik, az ottani munka, lévén Ala'er már egészen nyugaton van, mintegy három órával később indul, mint felénk.

Reméljük, pozitívan nyilatkoznak a végén, s akkor végre hozhatok egy döntést én is. Bár tekintve, hogy Ala'er lehetősége izgalomba hoz, Jian'ouhoz meg nem nagyon fűlik a fogam az anyagi jóságok ellenére sem, valszeg már tudom, hogy mit döntenék...

Ma sikeresen legyártottuk a demót, elég könnyen ment, mert az osztályom nem rossz. Érzésem szerint egész jól sikerült, visszanézve legalábbis vállalhatónak éreztem.

Már a 26. perc is eltelt, mire ránéztem az órára, így aztán be is fejeztük a forgatást, mert 15 percet kértek csak.
A felvételt továbbadtam, az ottani tanároknak állítólag megfelelőnek tűnt, most pedig a dékán értékelésére várunk. Ha neki is bejött, úgy Ala'er kapui is megnyílnak.

Ha így lesz, akkor már csak az a francos döntés várat magára...