Az első két kínai munkaévemet megelőző külhoni ügyintézésekről írtam már korábban. Rengeteg kavarás történt, folyamatosan új és új papírok kellettek, mindenbe belekötöttek, ahol csak lehetett.

Miután ezeket a köröket nem én futottam le, hanem a korábbi munkaadóim - a munkavállalói vízumigénylésemhez nekik kell a tartomány illetékes hivatalától beszerezniük a különféle pecsétes papírokat, hogy ezt megtehessék, ahhoz pedig nekem kell a sulihoz eljuttatni a szükséges dokumentumokat -, így aztán azt sem kérdőjeleztem meg, hogy a hivatalnokok szőrszálhasogatása az oka a kellemetlenségeknek. 

Idén azonban merőben könnyen sikerült minden. A Jiahui keresztnévre hallgató kapcsolattartó hölgyemény közölte, mi kell, majd az elküldött igazolásokkal beszambázott a hivatalba, s csodák-csodájára első körben rendben találtak mindent, mi több, a beígért 7 munkanapon belül le is gyártották a meghívólevelet és a munkavállalási engedélyt.

Kezdetben kétkedve fogadtam, hogy valóban minden elkészül határidőre, s fel is elevenítettem korábbi tapasztalataimat. Jiahui szerint viszont korántsem ördöngős dolog az ügyintézés, s állítólag csupán azon múlt a zökkenőmentes lebonyolítás, hogy előzőleg bemasírozott és konkrétan rákérdezett mindenre.

A fejlemények őt igazolták, így aztán most már hajlok inkább arra, hogy az előző két, ezzel foglalkozó személy volt inkompetens. Az idei gyors kivitelezés mindenesetre üdítő.

Tekintve, hogy a papírok rendben elkészültek odaát, a repjegyek árai meg rohamtempóban mennek felfelé, így tegnap este megtörtént a repjegyvétel is.

Normál körülmények között viszonylag mérsékelten érdekelne, hogy mennyibe fáj az utazás, miután a munkahelyek az esetek túlnyomó többségében térítik a jegyárat. Az idei munkáltatóm azonban egy fix összeget ad, a konkrét kiadásoktól függetlenül, s azokra nem is kíváncsi. S bár tagadhatatlan, hogy ebbe a keretbe még borsosabb viteldíj mellett is belefértem volna, azért nem kifejezetten van ellenemre, ha mindkettőnk utazási költségeit fedezi az összeg, ami viszont már csak az olcsóbb jegyekkel kivitelezhető.

Szeptember 1-jén emelkedünk majd a magasba, hogy aztán a lassan már szokásosnak mondható dohai és chongqingi átszállásokat követően 2-án meg is érkezzünk Wuhanba.

Miután - nem részletezett okokból - amúgy sem akartak munkára fogni az első héten, így az időzítés ideálisnak tekinthető.

Chongqingban lesz majdnem 3 óránk átszállni, úgyhogy egyelőre nem elképzelhetetlen, hogy Mingchun felbukkan egy gyors találkozóra. Most már ő is fősulis, s Chongqingban tanul valahol.

No, de majd meglátjuk. Kár előre inni a medvebőrre.

Már hiányzott erősen Kína, s miután a privát életem is megfelelően alakult hozzá, szeptembertől ismételten Kínában fogok tanítani.
A tartományszékhely Wuhanban, angol nevén a Hubei University of Economics nevű felsőoktatási intézményben erősítem majd a külföldi tanárok lelkes kis csapatát. Nagy intézményről beszélünk, óriási kampusszal, saját kórházzal, s mintegy 10 waiguorennel.
Korábban ugyan sokszor kifejtettem, hogy nem szeretnék újra fagyoskodni a lakásban a tél során, s emiatt legközelebb északabbra megyek, ahol van fűtés, mégis itt kötöttem ki. Ebben nagyban befolyásolt, hogy a rendkívül barátságos, s kínai viszonyok között kifejezetten színvonalas szolgálati lakásom központi fűtéssel is fel van szerelve.
Miután ezúttal a párom is elkísér, családi lakást kapunk, közel 100 m2-en, két fürdőszobával és egy akkora erkéllyel, amin focizni is lehetne.

Több más lehetőség is szóba került a munkakeresés közben: Zhengzhouban nekik nem voltam szimpatikus valamiért, Baodingban a kísérőm jelentett számukra megoldhatatlan kihívást, a Guizhouban lévő Liupanshuit, bár anyagilag messze a legjobb ajánlat volt, én utasítottam el, mert még egyszer nem akartam középiskolában melózni.

Wuhant nagyjából ismerem, a külföldi javak beszerezhetőek, a kényelmes élet garantált lehet. Bár egy gigantikus nagyváros, a kampusz a város szélén helyezkedik el, a legközelebbi metrómegállótól mintegy félórányi távolságra busszal, így relatíve élhető környezetben.

Sokat szigorodtak a munkavállalási feltételek, nem anyanyelvi országból egyre nehezebb állami intézményben munkát találni. Nekem még kapóra jön, hogy két év Kínában eltöltött tanítási tapasztalatom van, de már az ügynökségek jó része magától elhajtja az embert. Nyelvsulikba, ovikba persze továbbra is várnak mindenkit, de azokat meg én passzolom azonnal.

A szerződés szerint maximum 16 órám lesz egy héten (8 dupla) plusz az English corner kb. havi rendszerességgel, szóval a leterhelés továbbra sem tűnik vészesnek. Wuhanban pedig könnyen lehet mellékes munkát is találni, ráadásul az itteni ügynökségek már ismernek is (alighogy felraktam WeChatre, hogy megyünk, már mehettem volna bort kóstoltatni meg doktorkodni is, de sajnos korábban, minthogy odaérnék).

Mellékelek még néhány fotót a lakásról így befejezésképp, a továbbiak pedig majd a következő posztokban. Jó újra blogolni!

Kedves régi és új olvasók!

Tavaly nyáron meghalt a Szecsuánblog, miután egy időre elhagytam Kína területét, s a hazai életet választottam.
A helyettesítésére megalakult Zhongguo|Kína blog hamar behalt, ennek részben magánéleti okai voltak (nem volt sok kedvem írni), részben azzal magyarázható, hogy eleve agyalósabb tematikájú volt, s az ihlet sem jött annyira egyszerűen.

Korábbi ígéreteimhez híven azonban a Szecsuánblog újjászületik hamvaiból, miután bő egy hónap múlva ismételten Kína felé veszem az irányt. A részletekbe nem mennék most bele túlzottan még, de ismét Hubei tartományban, csak ezúttal a székhelyen, Wuhanban fogok tanítani. S hogy új kihívásokkal is bővüljön a kinti élet, ezúttal nem is egyedül indulok el a hosszú útra.

A kinti hivatal a mai napon hagyta jóvá az egyetem kérelmét, s most a papírok postázására kell már csak várni. Ha megjönnek, irány a konzulátus a vízummatricák beragasztása miatt, majd augusztus vége felé a repülés vár ránk Ázsia felé.

Remélem, újra velem tartotok majd, s olvassátok a bejegyzéseim. Hamarosan visszatérek!