Hamarosan útnak indulok a kampusz méretes dzsungelében az első óráimat megtartani. Később erről is beszámolok, illetve van még 2-3 bejegyzésre való egyéb anyag is, amit igyekszem mihamarabb kirakni.
Addig is, íme néhány kép a suliról.
Hamarosan útnak indulok a kampusz méretes dzsungelében az első óráimat megtartani. Később erről is beszámolok, illetve van még 2-3 bejegyzésre való egyéb anyag is, amit igyekszem mihamarabb kirakni.
Addig is, íme néhány kép a suliról.
Mint arról már többször is szó volt a blogon, Kína vízumköteles, csak úgy spontán idekóvályogni - akárcsak egy egyszerű turistáskodás keretein belül is - nem lehet. (Némi egyszerűsítés ebben a műfajban már megfigyelhető: egyes országok - köztünk kicsi hazánk - állampolgárai a továbbutazásra feljogosító repülőjegy birtokában néhány légikikötőben kaphatnak 72 órás vízumot, de az adott város közigazgatási határait ők sem hagyhatják el ezalatt.)
Turista vízumhoz jutni egyébként sem komplikált, így aki tényleg csak ezért jönne ide, annak nincs nehéz dolga. Az elmúlt években megszaporodó, illegálisan itt dolgozgató nyugatiak miatt azonban jócskán nehezítettek a gyanús igénylők életén. Amíg ezt megelőzően az érintetteknek elég volt pár havonta Hongkongba látogatni, s ott új vízumot kérni, most a hivatalos álláspont az, hogy kizárólag a waiguorenek anyaországában intézhető el a folyamat. A dolog annyiban mindenképp működik, hogy lényegesen kevesbé éri meg negyedévente bevállalni egy interkontinentális utat.
Természetesen nem Kínában lennénk, ha ez tökéletesen megoldaná a problémát, ugyanis a gyakorlatban vízumot igényelni továbbra is lehet Hongkongban is, az már más kérdés, hogy az elbírálás sikerére nem nagyon lehet mérget venni, s nem is sűrűn adnak egy hónapnál hosszabb időtartamra - s azt sem végtelen számban egymás után.
Hogy ezt leírtam, annak csupán annyi az oka, hogy amikor eldöntöttünk, ketten jövünk, akkor egyúttal arra is megoldást kellett találni, hogy ezt legálisan miképpen tudjuk kivitelezni. Én legálisan dolgozom itt, így ennek megfelelően jár számomra a munkavállalói vízum, kísérőm azonban nem, tehát az ő helyzetét is rendezni kellett.
A fentiek miatt a turistavízumosdi hamar kiesett a szóba jöhető lehetőségek sorából. Amerikaiak, kanadaiak sűrűn kapnak 10 évre szóló, korlátlan számú belépésre jogosító vízumot, aminek a segítségével egész kis macerával kezelhető egy ilyen szituáció: mindössze annyi a mafan, hogy az egyhuzamban Kínában töltött időt korlátozzák, ezért rendszeresen el kell hagyni az országot, amihez technikailag elég, ha átruccanak öt percre Hongkongba. Sajnos magyaroknak ilyen nem jár.
Viszonylag kevésbé nehézkes még az üzleti vízum megszerzése is, de ehhez is kell egy meghívó fél, s magyaroknak jellemzően max. fél évre adnak, jellemzően egy vagy két belépést engedélyezve. Kilőve.
Kissé komolytalanul felmerült már a legelején a legegyszerűbb, s egyúttal a legkevésbé ingoványosabb megoldás is, amely tényleg nem igényel trükközést, hongkongi kiruccanásokat, s jogilag kikezdhetetlen. Ez volna a hozzátartozói vízum.
A Kínában huzamosabb távon legálisan tartózkodó külföldi ugyanis jogosult arra, hogy közeli családtagjait is magával hurcibálja: szülők, 18 évesnél fiatalabb utódok, anyós-após illetve férj/feleség csapható hozzá a kis idilli kompániához.
Tavaly futólag említettem, hogy az akkor hátrahagyott kapcsolatom nem viselte egészen zökkenőmentesen a távollétem, s ma már azt is hozzáteszem, hogy bele is pusztult. Ebből kikövetkeztethető, hogy a jelenlegi szerelem még nem igazán hosszú életű, annyira legalábbis nem, hogy az ember anyakönyvvezető elé álljon. Normál körülmények között semmiképp.
Kínába utazni nem normális körülmény, így aztán miután kifutottunk minden más opcióból, maradt az érdekfrigy ötlete. Hangsúlyozottan nem tekintjük valódinak, ennek megfelelően nem is publikus, nagyjából a két tanút meg most már a blog közönségét leszámítva. Névváltoztatás sem történt, gyűrűzés és közönség sem járt mellé, így az egész procedúra ingyenesen lezavarható volt, s kizárólag a válásnak lesz majd valami költségvonzata.
Merthogy válás lesz mindenképp. Azzal kapcsolatban hülyeség is lenne jóslatokba bocsátkozni, hogy mennyire bizonyul a kapcsolat tartósnak, ezt legfeljebb néhány év után merném megkockáztatni, de a megállapodás alapján amennyiben egyszer valóban szeretnénk összekötni az életünket, akkor az egy új szerződés keretein belül valósul majd meg, a jelenlegi megszüntetése után.
No, szóval annyi a lényeg, hogy férjhez mentem. Papíron. Kínában már vénlány sem maradhat az ember.
Pihi van egyelőre, egészen hétfőig.
Már lenne tanítás, de a második világháborút pont hetven éve nyerték meg, s ennek örömére most három napos szünet van. Vasárnap már zajlanak órák, a péntekieket tartják meg akkor.
Noha a frissen megkapott órarendem szerint tanítok pénteken is, valamiért engem nem akarnak vasárnap még munkára fogni. Nem is bánom.
Szóval legelőször hétfőn fogok munkálkodni, s elvileg minden hétköznap lesz órám. Szerdán és pénteken csak 1-1, azokat majd igyekszem átpakoltatni másik napokra, azért kényelmesebb lenne.
Amúgy a jelek szerint valamivel komolyabb kihívásoknak nézhetek majd itt elébe. Elvárják, hogy csináljak tantervet, amit aztán majd jóvá is kell hagyatni, illetve majd a vizsgáztatás mikéntjét is idő előtt be kell adni, hogy azt is elfogadhassák. Hát, majd meglátjuk, mi lesz, hogy lesz, ha egy mód van rá, azért igyekszem majd megtalálni a kiskapukat.
Tényleg kifejezetten jó most itt lenni. Nem akarok fújni az otthon hagyott világra, de erőt vett rajtam valami megkönnyebbülés, ahogy Dohában a budapesti gépről lekászálódva végre magam mögött hagytam a honfitársaimat.
Ahogy látható, Szíria és Irak teljesen kimaradt az útvonalból
Nem kifejezetten vagyok ellene a hazai viszonyoknak, sok szempontból kifejezetten kellemesek is, s valóban szerettem is most otthon lenni. Igaz, a magyar lakóhelyem egy vidéki kisváros, szóval arrafelé még aránylag konszolidáltak a körülmények.
Nem is volt bennem szabadulási vágy, de a Budapest-Doha gépen tapasztaltak után alig vártam, hogy elkeveredjünk.
Az előttünk lévő két sorban egy nagyobb társaság utazott, egyikük még épp átcsúszott a mellettünk lévő helyre is. Amit levágtak, attól legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben.
A Qatar egy kifejezetten színvonalas, jó hírű légitársaság, ennek megfelelően a kiszolgálás is tökéletes. Doha felé is végigmásztak legalább ötször a sztyuik italokat kínálgatva, plusz ott volt még a kajáltatás is. Az angolul amúgy nem beszélő, közvetlenül előttünk helyet foglaló hármas minden egyes ilyen alkalommal módszeresen állt neki lepakolni minden mozdíthatót a tologatós kocsiról, s mellé még állandó jelleggel rendelgettek is legalább 2-3 féle, alkoholos italt. Egy alkalommal még a kiszolgáló kisasszonynak is felajánlották, hogy nagyvonalúan őt is meghívják egy körre.
Sajnos ennél jobban nem sikerült megörökíteni a helyzetet, de nem tudtam feltűnésmentesen fotózni
Természetesen még a kaján is variáltak. Extra zsömléket kértek, meg két adag kaját, s mindezt a legnagyobb természetességgel.
A légiutas-kísérő természetesen mosolygósan és szenvtelenül tűrte a helyzetet, de azért a vége felé már akadtak pillanatok, amikor elég jól lehetett olvasni az arcáról.
No, de hogy azért ne csak a magyarokat fikázzam, a Doha-Chongqing járaton a kínaiak voltak a topon. Ennyire irritáló lényeket nem láttam, de az kétségtelen, hogy őket is nehéz lehet elviselni. Az úgy általában a lehető legkevésbé sem érdekelte őket, hogy mikor kellene az öveket bekapcsolni, s a landolás utáni gurulás után folyamatosan futkároztak a sztyuárdeszek, hogy a helyükön tartsák őket.
A légi kaják ezúttal sem voltak a legfinomabbak, de a Chongqing-Wuhan járaton egész ízletesnek bizonyult a menü. Zárásként egy kép a Budapest-Doha ételkínálatáról.
A csokis süti finom volt, meg a Mars szelet is, a többi nem annyira
Ilyen pofás kis kampuszunk van. Tetszik itt.
Nagy örömmel jelentem, hogy immár wuhani, 25. emeleten lévő lakásomból írok.
Az út Chongqingig eseménytelenül telt, még Dohában lettem kis híján hibernálva, miután a katariak igencsak szeretik a légkondit. Egyelőre még van bele üzemanyag, ha meg majd már annyi lesz a közel-keleti olajexportnak, meglátjuk, hogy muzsikál a kis monarchia szekere.
Chongqingban aztán volt egy órás késésünk, így kicsit megvárattuk az összeszedésünkre odavarázsolt diákasszisztensemet és a kisbuszt vezető úriembert. Kissé kómásak voltunk már, úgyhogy a közel egy órás utat a kampuszig zombiként ültük végig. A kislány egy ízben próbált beszélgetni, de nem voltam ráhangolva - így a kötelességszerű válaszolgatás gyorsan el is temette a próbálkozását.
A kampuszhoz érve szembesültem azzal, hogy itt van két szép darab 25 emeletes házikó. Vagy 24, ha otthoni rendszer szerint számolunk, a földszintet a kínaiak is első szintként azonosítják.
A lakás ráadásul a legfelső emeleten van, s az emeletünkön mindössze két lakás. Ahogy lentről megfigyelhető volt, ez csak a felső három szint sajátja lehet, lejjebb kisebb méretű, s egyúttal erkélytelen, ellenben feltehetően több lakáska osztozik egy-egy emeleten.
Maga a lakás kivételesen abszolút rendben van. A nyílászárók kiválóan zárhatóak, nincsenek rések. A tér tágas, a berendezés új és tetszetős. Egyértelműen ki vagyok békülve a helyzettel.
Holnap majd írok többet meg rakok fel képeket is, most viszont ledőlök, mert már nagyon nehezen fog a kobakom. A lényeg, hogy immár itt vagyunk.
Doha repterének ingyen wifijét kíntatva indul el a Szecsuánblog legújabb kiadása.
Budapestről időben indultunk, s aránylag keveset késve meg is érkeztünk a katari fővárosba. Ahogy azt sejtettem, a problémás régiókat egy az egyben kikerültük: a török után az iráni légtér felé került a gépmadár.
Ha innen sem lesz komoly késés, akkor holnap kínai idő szerint 12:55-kor már Chongqingban leszünk, s Veve ismét kínai levegőt szívhat.
Katarban továbbra is horrorhőmérsékletek vannak: 37 fok így este 8 óra magasságában. Pont a legjobb helyre került az a leendő vb...
Utolsó kommentek