Fengjie, amellett hogy szegény és világvége hely, meglehetősen szép is. Erről már áradoztam épp eleget. 
Noha a városban elvétve fordulnak meg turisták, azért a járás területén felbukkannak szép számmal, nem kis részben waiguorenek is.

Ennek elsődleges oka az, hogy Kína egyik legfelkapottabb, s leglátványosabb turisztikai látványossága, a Három Szurdok első, s állítólag legszebb tagja itt, Fengjieben van.

A Jangcét így aztán sűrűn járják turistahajók, amiknek persze eszükben sincs kikötni Fengjie belterületén, de megállnak a szurdokoknál, s esetenként Baidichengnél is.

Sajnos nem jártam erre a kolosszális gátépítés előtt, de annyi biztos, hogy drámaian átformálta a tájat. A szurdokok is - úgy mondják - sokkal szebbek voltak alacsonyabb vízállás mellett.
Áramra mindenesetre szükség van, s a gát kész, úgyhogy ezen már kár keseregni. Kétségtelenül hozott pozitív és negatív dolgokat is a környék életében, a pozitívumok egyik legnagyobb hozadéka az új, lényegesen komfortosabb városok sora.

Baidicheng is sokat változott. Míg korábban egy hegycsúcson terült el, a gátnak köszönhetően sziget lett belőle. A belépő elég borsos, mint minden ilyen belépő Kínában (a helyi árakhoz képest legalábbis). 120 yuant kérnek a szigetre való behatolásért cserébe, de a fengjiei lakosok 20-ért vihetik véghez ugyanezt az akciót.

Már kezdem magam harcedzettnek érezni. Bár vidéken amúgy sem jellemző, hogy megpróbálnának becsapni (nagyvárosokban állítólag nem ritka), elég rutinosan szerelem le a próbálkozókat. Ha igény van rá, akkor meg szégyentelenül csalok is, mint ezúttal, ugyanis addig nem nyughattam, amíg nem kaptam 20 yuanes jegyet. Mondtam, hogy Fengjieben tanítok, itt élek, ez már majdnem olyan, mintha helyi lakos lennék. Kicsit próbáltak ellenkezni, de aztán megadták magukat.

Sajnos a Jangce mentén Fengjieben állandó a köd (írtam is erről sokat, meg az egy év képei is tanusíthatják), így igazán szép képeket nem sikerült csinálnom, ráadásul a telefon akksija is hamar megadta magát a belépést követően.
Az vigasztal, hogy Baidi tetejéről sem látszott a köd miatt Qutang, az első szurdok. A tiszta idő ritka erre, mint a fehér holló.

Miután a jövő hétvégén - ha a légitársaságok is támogatóan nyilvánulnak meg ezen kérdésben - már Magyarországon leszek, így lassacskán érdemes a blog befejezéséről is szót ejteni.

Kevés gondolkodás után az alábbi megoldásra jutottam.

1. A hátralévő kínai időben természetesen üzemelek, ahogy eddig, van még fengjiei anyag is, meg valami biztosan befut még menet közben is.

2. Hazaérvén még jelentkezek, írok pár szót az útról, stb-stb.

3. Végül - már otthonról - lesz pár összegző, lezáró bejegyzés, s kb. július közepe táján lehúzom a rolót. A blog természetesen marad a helyén, továbbra is reagálok a kommentekre, ha akad belőlük, csak új anyag már nem lesz itt. Ha a jövőben még visszatérek Kínába, s a blogolást még nem haladja meg az idő addigra, akkor feltámasztom az oldalt is, s minden megy a régiben.

4. Ha akadnak Veve-függők, nekik sem kell szomorkodniuk, mert teljesen azért nem vágok el mindent. Ennek a blognak vége lesz, ahogy véget ér a kínai életem is egy időre. Lesz ugyanakkor más helyette, egy új blog, a jelenlegitől azért jelentősen elütő tulajdonságokkal. Az időnként a Szecsuánblogon is előforduló népművelő jellegű cikkekre lehet számítani, a személyes vonalat jobbára kikapcsolva a történetből. Miután életem is van, s tartalmasabb bejegyzéseket írni nagyobb munka, meg ihlet sincs mindig, így aztán ez az új blog nem is lesz ilyen gyakran frissülő, mint a régi, de azért átlag hetente igyekszem majd tölteni bele tartalmat. A link a jobb oldali sávba is felkerül majd, s természetesen a búcsúbejegyzésben is kirakom jól láthatóan.

Ennyi most viszont legyen is elég erről, a blog még él, úgyhogy olvassatok, kommenteljetek továbbra is. 

Kicsit már kezdett frusztrálni, hogy minden jó melóról lemaradok. A rendkívül rentábilis nyári táborok legkorábbika is 26-án indul, úgyhogy ezek kilőve.
A dokis kontakt is jelentkezett, 29-én lenne Nanchangban jelenés, de értelemszerűen ez is kuka.

Ma viszont kaptam egy ajánlatot erre a hétvégére. Nem a kedvenc elfoglaltságom, mert kis, általános iskolás korú kölyköket kell tanítani napi négy órában (szombat és vasárnap), de legalább jól fizet, s ennyi még belefér. Jianli járás területén kerül sor az akcióra, ami nincs messze tőlünk, egy szomszédos, Jingzhou nevű város közigazgatása alá tartozik.
Az odajutáshoz először a Hunan tartomány beli Yueyangba kell elgurulni, de ez kb. wuhannyi távolságra van tőlünk, akárcsak maga Jianli is.

Hotel, kaja jut, két óra délelőtt, kettő délután. Túlélhető. S legalább még utazok is egy picit így a végére.

Vasárnap felkerekedtem, s könnyes búcsút intve Szecsuánnak, elindultam visszafelé. Fengjieből délután kettőkör megy a wuhani busz, így aztán ez sajnos azzal is együtt jár, hogy a nevezett nagyvárosba hamarabb is érkezik meg.

Sajnálatos módon normál jármű jár ezen a szakaszon, így aztán nem igazán volt mód aludni, különösen, hogy néhány órán keresztül még utastársam is volt a szomszédos ülésen.

A vezető amúgy eleinte nem kapkodott. Épphogy kiértünk Fengjie városából, egyszer csak megálltunk, majd másfél órán át dekkoltunk az út mentén. Ez annyiban jó volt, hogy néhány kellemes képet lencsevégre lehetett kapni, bár sajnálatosan egy egész átlagos panoráma mellett jutott eszébe leparkolni.

Miután eltelt a másfél óra, egyszer csak befutott két autó, bennük néhány, a buszra hivatalos migráns munkás. Rájuk kellett várni, elvégre nehogy már kihasználatlanul guruljon a busz.

A kényszerpihenőért cserébe aztán annál kevésbé volt nagyvonalú sofőrünk az út maradékán. Direkt pihenési céllal csak egyszer álltunk meg, s akkor sem tartott az esemény 5 percnél tovább. Nem voltam túl vidám.

Végül éjjeli fél 3 felé beértünk Wuhanba, Hankou vasútállomás közelébe. Miután a Xianningbe éjjel zakatoló 2-3 vonat mind Wuchangból indul, így két választásom maradt: vagy várok reggelig, amíg tömegközlekedéssel átjutok Wuchangba/beindulnak a vonatok Hankouból, vagy taxizok Wuchangig az éjszaka közepén egy (kínai viszonyok között) kisebb vagyonért. Naná, hogy vártam.

Egy kedves, éjszaka is nyitva tartó nyilvános illemhelyen találtam konnektort, amiből életet leheltem a laptopba és a telefonba, majd ennek végeztével begurultam az állomás menti Mekibe, ahol vártam hatig.

Fél 7-kor aztán már indult a közvetlen C-vonat Xianningbe, s miután ez az elővárosi új vonal, így közvetlenül mellénk, Xianningnannál dobott le, ahonnan 10 perc alatt haza is értem.

Hosszú volt, de újra itt vagyok. És már két hét sincs a hazatérésig.

Fengjie, mi más. Miért szerettem és szeretem ma is annyira? Szavak helyett itt két felvétel. Ezúttal azoknak is ajánlom, akik amúgy nem szeretik az ilyen járműből felvett vacakokat. Ezt a lélegzetelállító, azóta is hiányolt tájat se a busz ablaka, se a tehetségtelen videós (én), se a rázkódás nem tudja elcsúfítani.