A munkáltatók többnyire biztosítanak szállást vagy adnak 1-2 ezer yuan fizetéskiegészítést a lakásbérlésre. Azzal ugyanakkor nem árt tisztában lenni, hogy ezeknek a lakhelyeknek a színvonala az esetek nagy részében jócskán elmarad a megszokott hazai komforttól. Aki egy kicsit is finnyásabb ezekre a dolgokra, s nem bírja a puritán vagy olykor lerobbant viszonyokat, az jobb ha nem indul útnak, vagy csak akkor, ha annyit keres, amiből egy nyugati színvonalú helyet gond nélkül fenn tud tartani. A leendő szállásunkat mindenképp érdemes kielégítő mennyiségű és minőségű fotóval dokumentáltatni előzetesen, így akkora meglepetés nem érhet senkit.


Itt amúgy nem az iskolák kiszúrni akarásáról van szó. Ők tényleg igyekeznek minél jobb körülményeket teremteni, amivel a külföldi elégedett lehet, az más kérdés, hogy egy szerintük megfelelő minőségű lakóhely nem feltétlenül az a waiguoren szemszögéből is.
Itt például a kétszobás lakásomban van a falon egy síkképernyős bazi nagy TV, van légkondim, a szobák tetején ventilátor, s bojlerrel egész nap van melegvíz a lakásban. Mindamellett a padló sima kő, ami otthon a lépcsőházakban szokott előfordulni, a falak repedezettek, a nyílászárók vackok, s összességében úgy néz ki, mint amit otthon nem lehetne egykönnyen kiadni. Mindazonáltal nagyságrendekkel jobb, mint bármelyik kolléga lakhelye a kampuszon belül.



A munkahelyek nem feltétlenül azért alkalmaznak, mert konkrét munkát várnak el. Sokszor csak az a cél, hogy villoghassanak a külföldi tanárral, amitől aztán elegendő beiratkozó lepi el az iskolákat, nyelviskolákat, de emellett egyáltalán nem érdekli őket, hogy mit csinálsz. Itt nálunk például teljesen a lelkiismeretemen múlik, hogy tanítok-e valamit vagy épp netezek órán, mialatt ők a leckét csinálják. Jó, tantervet kell írnom, de még soha senki nem nézett bele, hogy mi van az erre a célra kiosztott füzetemben.
Más helyeken ennél nagyobb a szigor, s olykor a tanórákon kívül elvárnak valamennyi irodai órát is. Ezek az elkövetkező órákra való felkészülést szolgálják, ilyenkor kell megírni a tanterveket, stb.

Fel kell készülni rá, hogy a hazai nyelvoktatási módszerek itt nem mindig működnek. Ha iskolákban tanít az ember, ott eleve csírában megöli azokat a tanulók hatalmas létszáma, míg nyelviskolákban a létszám ugyan nem gond, ellenben a kölykök agya nem feltétlenül fogékony ezekre. Ha a kiérkező tanerő komolyan veszi a dolgát, úgy érdemes lesz saját megoldásokat kitalálnia a helyben megszerzett tapasztalatok alapján.

Az egészségügy Kínában fizetős, de a külföldi nyelvtanárokra a munkáltatójuk általában köt egészségbiztosítást. Erre érdemes odafigyelni. Van, hogy csak a baleseti biztosítást állják, s előfordulhatnak olyan kikötések is, hogy csak a lakóhelyen történő kezelésekre érvényes, vagy épp csak az ott bekövetkező balesetekre (tehát ha a szünetben elugrunk valahova, ott már lehet, hogy nem).
Még ha a jogviszony rendben is van, akkor is tudni kell, hogy a biztosító utólag fizet, s nem is feltétlenül a teljes összeget. A szerződéseket érdemes pontosan átnézni vagy mindenre rákérdezni. Egy komolyabb kórházi ellátás tetemes összegekre rúghat, így azt is előre kell tisztázni az iskolával, hogy ilyen esetekben ők fizetnek-e (általában igen), amíg a biztosító utal.

A kultúrsokk része még, hogy az ideutazó külföldi folyamatosan az érdeklődés középpontjában van. Kevésbé exhibicionista egyedek számára ez elég megerőltető lehet, ha az adott napon már a századik hellózást kapják meg vadidegenektől, akik ennél többet amúgy nem is tudnának mondani angolul. Emellett folyamatosan és leplezetlenül bámulják is az embert, amire nem lehet felkészülni, csak idővel megszokni. A külföldiek által frekventáltabban látogatott helyszíneken ez kevésbé szúr szemet, de különösen vidéken (értsd nem Sanyában, Shenzhenben vagy valamelyik óriásvárosban) elkerülhetetlenül jelen van.

(folyt. köv.)

Talán az otthoni gazdasági helyzetnek köszönhető, de a munkavállalással kapcsolatos megkeresések továbbra sem szűnnek, s ahogy ismertebb lesz a blog, még inkább kapom a leveleket. Az Angoltanárkodni Kínában bejegyzés is különösen népszerű, de amíg abban valami nagyon kezdetleges kisokost próbáltam összerakni, itt most a mindennapokról írnék pár szót.

Előljáróban fontosnak tartom leszögezni, hogy az itteni élet milyensége nagyban függ attól, hogy hova kerül az ember. Fengjienél kevésbé frekventáltabb helyeken külföldi angoltanárok már tényleg elvétve fordulhatnak elő, így nyugodt szívvel tekinthetjük ezt az egyik végletnek.  Az elég könnyen belátható, hogy égbekiáltó ellentétek húzódnak meg egy nyolcvanezres kisváros és mondjuk a kozmopolita Shanghai világa között. Néhány séma azért univerzálisnak tekinthető.

Ilyen például, hogy ha valaki (kínai) nyelvtudás nélkül érkezik, arra számítania kell, hogy a helyiek angoltudása néhány egészen kivételes egyedet leszámítva csapnivaló. De olyan szinten az, hogy ez lényegében minden érdemi kommunikációt meggátol, max. arra jó, hogy egy kiadós, vért izzadós rövid csevej során útbaigazítást kérjen az ember, de még ennek sikere sem garantálható. Nagyvárosokban ez kiküszöbölhető azzal, ha külföldiekkel áll kapcsolatban az idekeveredő hasonszőrű, de azért a mindennapok során nem is kis nehézséggel járhat, ha minden ügyes-bajos, helyiekkel való kommunikációt igénylő feladathoz segítséget kell kérni.

Ugyancsak problematikus lehet az étkezés. Bár a kínai kaja nagyon jó és változatos, az ízlések eltérőek, s sokaknak nem jön be. Ez még kevésbé lenne kellemetlen, de nyugati ételekhez jutni meglehetősen körülményes. Itt megint jobb helyzetben vannak a nagyvárosokban munkát vállalók. Ezekben általában van annyi külföldi, hogy megéri rájuk építeni egy-egy importcikkeket forgalmazó boltot vagy nyugati receptekkel operáló pékséget. Ezek azonban nem nevezhetőek pénztárcabarát helyeknek. Vannak nyugati éttermek is, hasonlóképp nem túl olcsóak.

Ha az ideutazó facér, Kínában biztosan nem fog unatkozni. Bár egyre több a külföldi, az ország közel másfélmilliárdos népességéhez képest elenyésző számban fordulnak elő. Ennek megfelelően a nyugatiak egzotikuma garantálható, s így aztán bőven akadnak helyiek, akik alig várják, hogy közelebbi ismeretségbe kerüljenek velünk.

Ha a külföldi még sosem járt Kínában korábban, úgy a kultúrsokk hatása egészen biztosan nem fogja elkerülni. Kína, bár fejlődik ezerrel, s a metropoliszok egy része hipermodern, nagyon hamar észre lehet venni, hogy még ezekben is - nyugati szemmel - áldatlan állapotok uralkodnak. A kivitelezések többnyire gyatrák, majdnem mindent chabuduo raknak össze, s a helyieknek különleges érzékük van ahhoz, hogy mindent pillanatok alatt lelakjanak, összerondítsanak. A viselkedési szokások, normák is gyökeresen eltérnek, minden kampány ellenére a kínaiak köpködnek, böfögnek, orrot túrnak, vagy amihez épp kedvük van. A privát szféra fogalmát sem igazán ismerik, hangoskodnak, lökdösődnek, tolakszanak. Ezzel szembesülni, pláne egy nagyobb településen, ahol tömeg (valódi tömeg, akkora, amit otthon el nem tudunk képzelni) van, elsőre nehezen megemészthető, s hosszabb távon is nehéz megszokni.

El kell fogadni a kapcsolatok felületességét is. A külföldi kuriózum, s mint ilyen, nagyon érdekes. A külföldivel ismerkedni, barátkozni nagyszerű móka, amit aztán el is lehet mesélni másoknak. Akinek kevés tapasztalata volt még kínaiakkal, azoknak meg kell tanulniuk, hogy miképp kezeljék ezeket a nyomulásokat. Bármennyire is jó fejnek tűnik valaki, úgy minimum 90% esély van rá, hogy max. egy-két héten belül rádun. Lehet, hogy addig a legjobb barátodnak tűnik, elvisz mindenhová, folyamatosan megvendégel, költ rád, s egyáltalán nem használ ki, de egyszer csak mintha elvágták volna. Eltűnik, nem lesz többé elérhető, nem ér rád. Eleinte nehéz ezt megszokni, de ha mi sem vesszük őket túl komolyan, úgy nem lesz a dologból sértődés.
Akik kitartanak, ők viszont nagyon jó barátokká válhatnak, akikre mindig számíthatsz.

(folyt. köv.)

Tegnap este kicsit szórakoztunk pár gyerekkel, bár majdnem el is maradt az egész. Ahogy írtam, először úgy volt, hogy Mengsi és Cheng'en kísér el, de Mengsi aztán lemondta, Cheng'en meg velem kettesben nem vállalta be (elvileg merthogy ketten karaokezni nagyon unalmas, de valszeg inkább mert zavarban lett volna, itt az ilyen ártatlan dolgok is gyanúra adhatnak okot ellentétes neműek között).

Végül aztán szerzett még pár embert, s nyolcan lettünk, mire a helyszínre értünk. A nem is kicsi szobánk ára 300 yuant kóstált, s mivel a lányok nagy számára való tekintettel nem is alkoholizáltunk (összesen két fiú volt), egyéb költség nem is merült fel. Ez felosztva így 25 yuant jelentett fejenként, ami tényleg nem egy vagyon.

Három ember kivételével mindenki a tanítványom volt, összesen két osztályból vegyítve, a többiek meg Cheng'en ismerősei. Hét után valamivel értünk oda, s kb. negyed tizenegyig tartott az éneklés.

Hazaérvén a kapuőr már aludt, de ez sejthető volt, mert ilyenkor szünetben már 8 körül bezárják az ajtót. Nem volt túl lelkes, hogy felzavartam, de látszólag elhitte, hogy későn ért be a buszom valahonnan. Vagy ha nem, hát nem nagyon érdekelte. Egyszer egy évben kibírja.

A danolászás különben szórakoztató volt, bár ez a két KTV-s kiruccanásom elég szépen rávilágított arra, hogy nem nagyon követem a zenei trendeket. Se a kínait (bár ez némileg logikusabb), se a nyugatit. Többnyire számomra teljesen ismeretlen dalok csendültek fel, s a saját repertoárom is kimerül abban a néhány új zeneszámban, amik Mengsitől ragadtak rám.

Ja, a végén már csak 4-en maradtunk, s a fizetéskor kiderült, hogy valamiért 90 yuan visszajár. Ebből 20-at én kaptam meg, így az egész csak 5 pénzbe került. Takarékos.:)

Néhány kép a végére. Sötét volt, s ezen az okostelefon se segít.

Holnap este elruccanunk karaokezni Mengsivel és Chengennel. Sanyaban már volt szerencsém egyszer ehhez a szórakozáshoz, de itt még nem. Remélhetően jól fogjuk magunkat érezni majd, s a lehetőségekhez mérten (nem a legideálisabbak a termek fényviszonyai) igyekszem majd fotózni is egyet-kettőt.

Ma is volt itt Chengen amúgy, gyakoroltunk egy keveset, meg főleg inkább röhögcséltünk. A dalon már nem nagyon van mit csiszolni, az átkötő szövegek is rendben vannak, pedig még van vagy két hetünk az eseményig.

Azt még ugyan nem egészen tudom, hogy miképpen fogok a szép ruhámban menni, merthogy a földig ér több rétegben. Ha emelgetés nélkül nem lehet benne mozogni, akkor az elég erősen le is fog korlátozni, de ez nem is feltétlenül rossz az esetemben.

Az azért kissé aggasztó, hogy csak a show napján jutok majd hozzá, úgyhogy sokat gyakorolni nem fogok benne, de bízom benne, hogy hasra nem fogok esni nyolcezer néző szeme láttára. Chengen azzal nyugtat, hogy a fények miatt úgyse látni őket, csak pár ezer földimogyoró, de azért kétlem, hogy egyhamar hozzá tudnék szokni ennyi ember tekintetéhez. Nehéz az élet.:)

Mingchun ma ideállított vagy egy kiló gyümölccsel. Legutóbb, amikor esésekkel tarkított vidéki kiruccanásom során a szülőfalujában jártam, a régi házuk tövében növő fáról már szedett nekem pár nem teljesen érett példányt, de egyébként sosem láttam és ismertem ezt a termést.

Pipanak hívják, s éretten kimondottan finom, édes, bár tagadhatatlanul kissé sok macerával jár az elfogyasztása. A viaszos héj eltávolítása után a beltartalom nagy részét a magok adják, de a gyümölcshús igazán kellemes ízű.

Az internet alapján magyarul japán naspolyának hívják, bár sem a külleme, sem az íze nem hasonlít a naspolyához. Na jó, a külleme talán egy kicsit. Ajánlom mindenkinek, aki erre jár.

Az elég közismert tény, hogy a kínaiak nem latin betűvel írnak. Az írás ugyanis nem hangokat jelöl ebben a nyelvben, hanem fogalmakat (a külföldi hely- és személynevek, egyes szakkifejezések kínaira való átfordításánál ez nincs teljesen így, de ez egy elég specifikus eset, úgyhogy ne menjünk bele).
Ez azzal jár, hogy az íráskészség elsajátítása komoly szellemi munkával jár, a gyerekek már az óvódában elkezdik (természetesen nagyon egyszerű írásjelekkel), s a folyamat még az egyetemi képzés alatt is tart.

Az is aránylag ismert kijelentés, hogy cirka ötvenezer írásjegy, kínaiul hanzi létezik. Ha figyelembe vesszük, hogy jellemzően szavakat jelölnek, így már nem annyira meglepő.
A mindennapi élet során néhány ezer írásjegy ismerete bőven elegendő, s egy átlagos kínai sem tud ennél többet, illetve ha nagyon alacsonyan képzett, akkor még ennyit sem. Az írásjegyeket viszont sajnos be kell magolni, másképp nem lehet megtanulni őket. Ez egy roppant fáradtságos folyamat, de sokat elárul a kínai oktatás milyenségéről is.
Nálam okosabbak mondják azt, hogy a tanulás során a magolást és a kreatív, logika és megértés alapján történő ismeretszerzést elég nehéz párhuzamosan folytatni. Ha elfogadjuk ezt a feltételezést, akkor már könnyebben érthető, miért is nehéz európai módszerekkel okítani ideát. Írnia mindenkinek kell, így ezt a terhet kiiktatni nem lehet a diákok életéből.

Szeretek kínaiul írni. Annak idején volt jó fél év lemaradásom a beszédhez képest. Nem alaptalanul túl komplikáltnak találtam, s nem igazán akartam vele foglalkozni. Sajnos be kellett látnom elég hamar, hogy a kettő együtt jár. Ennek ellenére - talán mert magolni nem nagyon szeretek - az íráskészségem sokáig nagyon vacak volt. Természetesen nem maga a technikai része, hanziket írni semmivel nem nehezebb, mint bármi mást. Még szépen tenni ezt - no, nem kalligráfia szintjén, az egy külön művészeti ág - sem komplikált, így aki latin betűkkel tud szépen írni, annak ezzel sem lesz gondja. Egyszerűen nagyon kevés írásjegyet ismertem, s dacára annak, hogy aztán az egyetemen volt szerencsém tanulni klasszikus kínai nyelvet is, rendszerint nagyon hamar ki is röppentek a karakterek az agyamból.

A Kínai Népköztársaságban ma használatos kínai írás nem egyezik meg azzal, amit a történelem során használtak. A szocialista éra alatt több hullámban egyszerűsítették az írásjegyeket az analfabetizmust visszaszorítandó.
Ez, az írás elsajátítását nagyban megkönnyítő találékonyság nem mindenhol vert gyökeret a kínaiak lakta világban. Taiwan, Makaó és Hongkong területén ma is a régi, egyszerűsítetlen írást használják, míg Szingapúr minimális eltérésekkel a szárazföldi verziót választotta.
A klasszikus kínai szövegek olvasásához az egyszerűsítetlen írásjegyek ismerete nélkülözhetetlen, így magasabb oktatási szinteken a Népköztársaságban is tanítják ezeket.

 Az igazi áttörést az életemben az online kommunikáció hozta meg. Számítógépeken a kínai karaktereket azok standard pekingi latin betűs átírása, az ún. pinyin segítségével viszi be a felhasználó. Miután rengeteget chateltem kínai ismerősökkel, nagyon hamar nagyságrendekkel többet fejlődtem e téren, mint korábban évek alatt. A passzív tudásomra már nem lehet panasz, az aktív kissé problematikusabb.

Ugyanis a kínai írás egyik sajátságos jellemzője, hogy nagyon eltérő ez a két fajta tudás. Esetemben is, de bármelyik kínai esetében így van. Ez annyit jelent, hogy rengeteg olyan írásjegyet felismerünk, megértünk, amit leírni már nem tudnánk, vagy csak komoly agymunka mellett. Ez különösen a kézírás visszaszorulása óta figyelhető meg, a nyugati világhoz hasonlóan itt is egyre kevesebben és kevesebbet írnak papírra, így a jelenség természetes.

Az okostelefonokon van lehetőség kézírással bevinni a karaktereket. Amikor megvettem a sajátomat, kíváncsiságból chateltem pár hétig ezen a módon, s az eredmény elég lesújtó volt. Úgy cirka minden huszadik karaktert ki kellett keresnem, mielőtt be tudtam volna írni, noha sejthető, hogy nem az atomfizikáról beszélgettünk. Pár nap után azért már jobban ráállt az agyam, s a leggyakoribb írásjegyeket már gond nélkül írom újra. Ettől függetlenül tudom, hogy az sem sokkal tartana tovább, hogy ismét kihulljanak az aktív tudásomból. Gyakorlás nélkül ez a sors vár minden kínai írástudóra.