Kínában, s a Távol-Kelet még pár másik országában valami oknál fogva a népek sajátos megközelítést választottak a kulturált táplálkozás lebonyolítására. Míg a nyugati kultúrkörben a kés-villa-kanál kombó, Indiában és az arab világban meg a jobb kéz terjedt el, addig ideát az evőpálcika vagy kínai nevén kuaizi. 

Aki gyakorlottan használja, tisztában van vele, hogy semmiféle hátrányt nem jelent, a táp bedöntése egyáltalán nem lassabb, sőt, ha őszinte akarok lenni, a késsel-villával való kifinomult étkezésnél csak gyorsabb lehet. 

Én kimondottan szeretem az evőpálcikákat. Ebbe belejátszhat, hogy odahaza szépen enni viszont kimondottan utálok. Ezt talán a nem igazán úri neveltetésem következménye, de önszántamból kést fogni a villa mellé egészen biztosan nem fordulna meg a fejemben. Persze ettől még tudom használni, ha muszáj, csak nem esik jól.

Az evőpálcika ezzel szemben praktikus. Elsőre talán nehéz vele bánni, de valóban nem ördöngősség. Az alsó pálcika a gyűrűsujjon nyugszik, míg a felső a mutató- és középső ujj között, mialatt a hüvelyk tartja mindkettőt. Leírva lényegesen bonyolultabb elképzelni, mint amilyen, úgyhogy itt egy ábra.

Először kb. 12 évesen volt a kezemben, amikor megnyílt nálunk a kínai étterem, s összehaverkodtam az ottaniakkal. Olyannyira megszoktam, hogy otthon is gyakran használtam. Ideát meg magától értetődő, hogy mindenhez ezt használom.

A kezdő evőpálcikázók hibáját sokáig én is gyakoroltam. Normál körülmények közt az ember hajlamos a gyűrűsujjával ráfeszíteni az alsó pálcára, abból az okból kifolyólag, hogy másképp nem tudja használat közben tartani. Ez egyrészt roppant fárasztó, másrészt még kissé fájdalmas is huzamosabb idő után. A helyzet az, hogy igazából erre semmi szükség, teljesen lazán kell tartani. Hogy így miért nem esik már ki a kezemből, azt nem tudom, de alighanem gyakorlattal előbb-utóbb ráállnak az ember ujjai.

Annak idején egyszer földimogyoró is volt a kajában. Ekkor már pár hónapja ott sertepertéltem a kis kínaijaim között, gyakorlatilag napi szinten velük ettem. Az aznapi kaját is rutinszerűen fogyasztottam, fel-felkapva a mogyórószemeket is. Az ottani főnök - amúgy általában kissé mogorva teremtés - nézett, majd szólt, hogy megtanultam bánni a pálcáimmal. A hagyomány szerint ugyanis állítólag onnantól mondható ez el, ha a földimogyorót is gond nélkül eszi vele az ember.

Hétvégente nincs kantin, így aztán az utcai árusokat boldogítottam ma is. A kínaiak kereskedővénája közismert. Nagyon értenek hozzá, hogy visszatérő vásárlót csináljanak az emberből. Ha valamit egyszer megemlítek, azt nem szokták elfelejteni.

Ilyen például, hogy igazából jobban bírom, ha a krumpli egy kicsit jobban odakap, s kellemesen ropogós. Iyen, hogy szeretem a cukormentes kólát. A kólás kisboltomban azóta sosem fogy el, odafigyelnek rá. Ugyancsak szokása az ottani hölgynek, hogy a számlák végén ha fél yuan van, azt sose kéri el. Van, hogy ad ajándék szotyit, s mindig széles mosollyal fogad, ha meglát. Ideát tényleg öröm vásárlónak lenni.

Ma vacsira ez lett a menü.

Tetszik?

Ma itt volt Mingchun, s együtt gyártottunk kínai tavaszünnepi tápot. A neve tangyuan, a miénk elég egyszerű lett, de máskülönben töltheő mindenféle cuccokkal.

Itt már a rizslisztes gombócokat formázzuk.

Itt pedig már a kész étel.

Annyira nem jó, de egyszer elmegy.

Találtam pár képet az egy diákom QQ-oldalán, érdekesek. A minőség nem a legjobb, de zömmel régi fotók.

A régi város. Ahol látszik középtájt kissé balra a híd, most odáig ér a víz.

S a város a költözés óta...

Tegnap beszélgettem egy kollégával egy hubei-i egyetemről. Úgy ajánlottak neki, s adták meg a skype-os azonosítómat. Jópár dolog szóba került, de hogy ne kerülgessem a forró kását, a hanghívás végére munkát kínált fel az ottani suliban.

Az eddigi infók alapján elég meggyőző a hely, van angol szakos képzésük is, s az ottani fiatalok számára van szükség a külföldi tanerőre. Az osztálylétszámok max. 30 fősek, s rendes önálló tárgyam lehetne ott, nem ilyen kiegészítő, mint itt.

Az egyetem közvetlenül Wuhan közelében van, lényegében a Jangce mellett, csak kicsit már lejjebb, mint Fengjie.
Csábító, bevallom, de egyelőre nem tudom még, mi lesz. Mindenesetre azt elhatároztam, hogy amíg nem dől el teljesen, addig többet már nem hozom itt fel ezt a témát.

Nyárig továbbra is írok majd az itteni életemről, aztán hazamegyek. Hogy szeptemberben folytatódik-e új történetekkel a blog, azt majd csak szeptemberben fedem fel az olvasóim előtt. De mint látható, ha lesz is folytatás, az már lehet hogy nem Szecsuánban fog zajlani.

Rövidhír: Ma van Mengsi születésnapja. Kapott tőlem egy plüssmackót, nagyon örült neki.

Nem árulok el nagy meglepetést azzal, ha leírom, a falusi helyzet Kínában sem túlzottan lélekemelő. Szerencsére azok az idők már tovaszálltak, amikor a konkrét éhezés réme fenyegetett, de a szakadék az urbánus és vidéki életvitel közt azóta sem lett kisebb, sőt.

A mezőgazdaságból meg lehet élni. Az esetek zömében nem épp fényűzően, de legalább az élelemre nincs gond. Ugyanakkor az is tény, hogy a falusiak is szeretnének jobb életfeltételeket, különösen, hogy Kína már régóta nincs burokban, s ők is tisztában vannak vele, hogy létezik más fajta életszínvonal.

Fengjie kínai viszonylatokban sem a lehetőségek földje, de még így is többre lehet itt vinni, mint a járás vidéki részein. Ennek köszönhetően szép számmal áramlanak be ide is a községekből. Mengsiék családja is faluról jött, Mingchunék szintén. 

Egy-egy ilyen bevándorlás nem megy egyszerűen. Falun, bár kétségtelenül lehet élni, a népek jellemzően önellátóak, s ennek megfelelően elég kevés készpénz fordul meg a kezeik közt. Annak jó része is elmegy a gyerekek iskoláztatására. Így aztán első körben többnyire a migráns munkálkodással indul a folyamat, majd ha már akad valami kezdőtőke, akkor nyílik lehetőség a költözésre. Az sem haszontalan, ha a család egy része már ott van a városban, a testvérek, unokatestvérek aktívan részt vesznek egymás sorsának segítésében.

Mingchun szülei két éve költöztek Fengjiebe. Az apja azon migránsok táborát gyarapítja, akik alkalmi munkákat végeznek, míg az anyja a testvére családjáékra főz. Utóbbiak jól állnak, van egy jól menő porcelánboltjuk, s láthatóan nincs anyagi problémájuk.

Mingchun szülei egy körülbelül 10 m²-es raktárszerűségben élnek, ez az egy szoba alkotja az egész lakhelyet. A helyet évi 2000 yuanért bérlik. Ez még itt sem sok pénz, s biztosan megtehetnék, hogy normális helyen lakjanak, de láthatóan a gyerekekbe fektetnek inkább. A tandíjak fizetése, különösen az egyetemen súlyos teher, de itt még mindig diplomáséhség van, s a felsőoktatásba kerülés a boldogulás egyértelmű útját jelenti.

Mingchun kollégista, noha ez pluszkiadás ahhoz képest, mintha otthon lakna, de mivel idebenn jobban szabályozva vannak, a tanulmányaira való tekintettel inkább fizetik. Az öccse egy másik iskolában, szintén bentlakásosként él, hasonló okok miatt.

Mindez sokat megmagyaráz abból, miért is akkora a nyomás a fiatalokon. Itt kevés szerencsés engedheti meg magának, hogy elhülyülje az iskolát. Nem csak a saját jövőjük forog kockán, de az egész család boldogulása a kezükben van. A teher így kétségtelenül nagy, de kitörés lehetősége adott. Talán ezért is van az, hogy ideát a kilátástalanság érzése sokkal kevésbé van jelen, mint odahaza, s ez határozottan jót tesz az ember lelkivilágának. Még így kívülállóként is.

Mingchun szüleinek otthona (fenn),
a rokonok szemben lévő irodája és egy terem hátul, ahol épp madzsongoznak  (lenn)

Mint kedves olvasóim már biztosan tudják, ideát nagyon gyorsan fejlődik az infrastruktúra. Jó, kétségtelenül volt honnan elindulni, de mostanra már egyáltalán nincs ok különösebb panaszra.

Miután kellően metróbuzi vagyok, így ezúttal sem kíméllek benneteket. A legutóbbi ezzel kapcsolatos poszt óta ugyan sokminden nem történt, de az érint engem is valamennyire. Chongqingban adtak át a hármas vonalon 4 új állomást, többek közt a Fengjie felé is tartó távolsági buszok kiindulópontján, Longtousin. Eddig aki metrón közelítette meg a buszpályaudvart, annak a pár száz méterrel arrébb lévő Chongqingbei vasútállomás megállóján kellett leszállnia, s onnan sétálni. Ez a kényelmetlen helyzet most már szerencsére javult.

Ugyancsak metrós hír, hogy a tervek szerint május 3-án Pekingben avatnak egy teljesen vadiúj vonalat, szám szerint a 14-eset, s lesz bővülés még Kunmingban is a közeljövőben. Yunnan tartományi székhelyén is egy új vonal, az 1-es nyílik meg, hogy már kettő legyen belőlük. Az átadás pedig valamikor tavasszal várható.