A Főnix-hegyi túra az esőre való tekintettel elmaradt, de nem nagyon bántam, mert szívesebben maradtam itthon.
Szombaton aztán nem annyira jó irányba fordultak események. A nappalim megmaradt működő konnektorja (a másik már november elején bemondta az unalmast) fogta magát, s kissé szétolvadt. A két hősugárzót nem nagyon bírja, s oktalan módon bekapcsoltam a rezsót is a sütéshez (a konyhai konnektorról), anélkül, hogy az egyik melegítőt hatástalanítottam volna.

A biztosítékot lecsapta, ez nem is olyan nagy baj, de előbb még szépen elfüstölt. Nem egy mestermű az áramkörök kivitelezése eleve, s a kábelek is nagyon vékonyak, nem ekkora áramfelvételre lettek optimalizálva.
Jobb híján a hálóból előkotortam egy hosszabbítót, s most a fürdőből kihozott vezetéken megy a számítógép és a hűtő.

Mivel a konyhai bemenet alsó része is megadta magát, így a vízmelegítő a hálóba került áthelyezésre. Az egyik hősugárzó is üzemel, azt sikerült a leolvadt konnektor felső bemenetéhez csatlakoztatni, ugyanis az is megúszta.

Ebben a tudatban vártam a hétfőt, amikor is a kedves villanyszerelő szaki kénytelen lesz helyrehozni a károkat. De ez még nem a vége a történetnek. Ma, mialatt a dizájn bűvölése zajlott, valami kopogásra lettem figyelmes. A fülest lekapva láttam is, hogy a konyha és a nappali közt a falból csöpög a víz, fenntről. Kissé át is ázott a fal. Raktam alá egy vödröt, sok szerencsére nem szivárgott le, s tudtam, hogy a zuhanyzással hamar végeznek odafenn.
Kicsivel később a hálóban jártam, s sajnos ott kicsit több víz szivárgott át, egész pontosan van egy gyönyörű tócsa a szoba közepén.
Szerencsére nem folyt rá a padlót leszámítva semmire, de elég durván fest, s így hétfőn kénytelenek lesznek kissé nagyobb munkába fogni a karbantartók. Előre várom.

Ja, és volt itt Mengsi, aki hozott egy adag sült csirkét, amit az édesanyja küldött. Finom is volt. Ugyancsak ő meghívott egy esküvőre, amit örömmel el is fogadtam. Emiatt ugyan pár napot csúszni fog a kirándulás, de legyen ez a legnagyobb probléma.
De sajnos nem ez az. Ugyanis kiderült, hogy Mengsinek nincs személyi igazolványa. Nem egészen ismerem az itteni szabályozást, de ő eddig problémamentesen elvolt nélküle. A vonatjegy viszont ideát névre szól, s így nekem útlevelet, a helyieknek pedig személyit kell villantani a vásárláshoz. Elmondása szerint az anyja már párszor pedzegette, hogy ebben a korban kéne már neki igazolvány, de valahogy eddig elmaradt a beszerzése.
Ennek köszönhetően ő tutira nem fog velem jönni, azt viszont nem tudom, hogy egyedül is elinduljak-e majd.
Még kitalálom.

Holnap a tervek szerint lezajlik a blog arculati átépítkezése, a jelenlegi nagyon ótvar dizájn helyett készül valami szebb. Az átalakítás folyamata során elvileg nem fogtok észlelni semmit, csak ha már készen leszünk, de ha mégis valami furcsaság jelenne meg a képernyőn, akkor legyetek megértőek.

A tartalmi sávot továbbra sem szeretném szűkebbre szabni, de lesznek oldaldobozok sok hasznos lehetőséggel (láthatjátok a kommenteket, hogy egy nagyon hiányzót említsek) és végre készül egy csinosabb fejléc is.

Addig is türelmeteket kérem.
---

UPDATE: Készen vagyunk, remélem nektek is bejön az új megjelenés.

Holnap pár végzős fiatallal elmegyünk a Fenghuangshanra, vagyis Főnix-hegyre. Itt domborodik majdnem mellettünk. A gyaloglástól előre félek, de azért bevállaltam, ha már olyan szépen hívtak.
Egyik kedvenc kínai népdalom jut róla az eszembe mindig (bár bizonyára kismillió Főnix-hegy van országszerte, hangzatos).


“凤凰山下，有一位姑娘，她比凤凰鸟儿更漂亮。。。”
vagyis rögtönzött magyar fordításban 
"A Főnixhegyen van egy lány,
ki szebb mint a főnixmadár..."

Szóval oda lesz a séta. Ha történik valami érdekes, majd megírom. Most megyek az utcánkban lévő nagyboltba kóláért (direkt nekem hozzák a light-ot) meg a kifőzdébe krumpliért. 

Mikor augusztus végén idekeveredtem, s elkezdtem áldásos munkámat a helyi diáksággal vegyülve, kissé sokkolt a rengeteg ismeretlen arc. Abban a hitben voltam, hogy majd felírom a neveiket, s szép lassan - ahogy az órákon együttműködünk - meg is jegyzem őket.

Akkor még persze nem tudtam, hogy több mint 1000 tanítványom lesz. A névlistával sem megyek sokra - amely az osztálytermek nagy részébben amúgy ott az asztalon -, mivel minden héten máshol ülnek. Ez nem teljesen önkényesen zajlik így, az osztályfőnök helyezi át őket másik padba, annak érdekében, hogy nagyjából kiegyenlítetten jussanak közelebb a táblához, s egyikük szeme se menjen tönkre.

Az európaiakra jellemző egyébként is, hogy minden kínait ugyanolyannak látnak. Mivel a vonások gyökeresen különböznek a hazaitól, elsősorban ezek tűnnek fel, az általános jegyek. Persze ha elég időt töltünk ázsiaiak közt, az agyunk is idomul, s teljesen jól elkülöníthetővé válnak az egyes indivíduumok.

Kiskamasz koromtól kezdve kínaiak körül sertepertéltem, úgyhogy ez a része nekem nem jelent gondot. Ennek ellenére nagyon tanácstalan voltam az itteniekkel szemben. Ha rámköszönt egy kölyök, sose tudtam, hogy a diákom-e, a nevüket meg pláne nem. Kicsit akkor nyugodtam meg, amikor kiderült, hogy a hosszú évek óta itt tanító kínai kollégák se tudják.

Mostanra sokat javult a helyzet. Az osztálytermeket kapásból megtalálom, még azt is tudom, melyik nap melyik osztályokkal van órám és hogy még jobbat mondjak, egy-egy osztály hallatán néhány arcot is képes vagyok társítani a csoporthoz.
Van már vagy 10 diákom, akinek a nevét is tudom, meg van Monkey, akinek csak a saját választású angol nevét, ami Monkey.

S ami a legjobb, úgy cirka 100 diákról még azt is meg tudom állapítani, hogy tanítom őket.
Lássátok be, ez nem mindennapi fejlődés. Az adaptáció mesterfoka.

A napokban olvastam, hogy bő egy hónapja elkészültek egy két kilométeres alagúttal a Lhásza-Sigace vonalon. Az épülő, 200 km-nél valamivel hosszabb szakasz Lhászát, Tibet fővárosát köti össze Sigacével, Tibet második legnagyobb településével.
Az, hogy Tibetben van vasút, blogom olvasói számára valószínűleg nem újdonság. Annak idején erősen felkapta a média, s ez esetben joggal is tette. Tibetbe vasutat épülni nem átlagos mérnöki teljesítmény, hasonlót elkövetni még nem nem sikerült senkinek. Permafroszt talajra síneket fektetni eleve nem mindennapi kihívás, s a helyenként 4000 méter feletti magasság sem segített a dolgon. A vonal olyan magasan fekszik, hogy az építkezés során néhány kilométerenként orvosokkal és nővérekkel felszerelt ideiglenes sátrakat kellett létrehozni, mivel a munkások körében tarolt a magaslati betegség. Hála az elővigyázatosságnak, mindenki idejében ellátást kapott. (Ellenben a korábban, Mao idejében megépített főúttal - akkor állítólag 3000 emberéletet követelt a beruházás.) Ugyancsak a több ezer méternek tudható be, hogy az itt közlekedő szerelvények oxigénnal kell dúsítsák a levegőt. 
Ez a méltán híres vasútvonal azonban nem a folyamat vége. 2010-ben áltak neki a Sigace felé tartó szakasznak, tovább nyugat felé. Ez elvileg 2014-ben lesz kész. A domborzati viszonyok miatt több mint 100 km-en alagutak és hidak tarkítják majd, s középtávon Sigace felől lesz elérhető Nepál, ha egyszer véglegesen döntenek a további bővítés kérdésében.
Idén állnak neki a Lhásza-Nyingchi szakasznak, ez keletre, Szecsuán felé vezet, s a majdani Szecsuán-Tibet vasútvonal első része lesz. Utóbbit már 2009-ben el akarták kezdeni épülni, de valamiért elhalasztották. A magasság miatt legalább annyira nehéz lesz, mint a Lhászába vezető első vonal, s nem is lesz éppen olcsó. Ha elkészül, Chengdu felől kitérő nélkül elérhető lesz Tibet.

Középtávon lesz még egy harmadik vasút is Tibetbe, Yunnan felől. Az általam is betervezett úticél, Lijiang a vonal jelenlegi vége, de  épül Shangri-la felé egy szakasz 2015-re mintegy 150 km-en. Ez utóbbi is még Yunnanban található, de már egészen közel a tibeti határhoz.

A pöttyözött a már megépült szakasz Xining és Lhásza közt. Lhászától nyugat felé épül a Sigace felé tartó vonal (ez nincs a térképen), míg Lhásza és Nyingchi az első része a tervezett Szecsuán-Tibet vasútnak, ez a piros vonal. Az ábra információival ellentétben 2009 szeptemberében nem álltak neki. 

Közben már készülök szorgalmasan az útra, egyelőre még csak gondolati szinten. Nézegetem a lehetőségeket, mi az, amiért érdemes lenne ide vagy oda kitérni, esetleg komoly módosítást beiktatni.

Sajnos örök gond nálam, hogy a klasszikus turistáskodás általában kevésbé köt le. Európa legtöbb országában megfordultam, egyszer érintettem Afrikát is (Marokkó és Nyugat-Szahara), s volt valamennyi Kelet-Ázsia is. Mindig az egyéni tervezésben hittem, mert legjobban ez egyeztethető össze az igényeimmel, s többnyire olcsóbb is lényegesen. A pénz meg nem a fán terem.

Az egyéni utazás velejárója, hogy a felmerülő kihívásokat is egyedül kell leküzdeni. Mókás a nyelveket nem beszélő marokkóiaktól vonatjegyet venni vagy épp a taxisnak elmagyarázni, hogy mégis hova szeretnék eljutni, miközben az én arab szókincsem is kimerül a sukran meg a szuk szavaknál. (Más kérdés, de azt azért észrevettem, hogy mindenhol örömöt kelt, ha a külföldi makog pár szót az anyanyelvükön.)

De visszatérve a mostani kirándulásra, komoly felmerülő probléma a jegyek beszerzése. Itt ugyanis a vonatok kapacitása korlátozott, helyjegy van. Oké, keményüléses jegyet elviekben adnak annyit, ami még fizikálisan lehetséges, de a folyosón dekkolni egy napon át nem éppen elfogadható opció.
A jegyeket nem lehet bármikor megvenni, csak az utazás időpontja előtt 18 nappal kezdik el árulni. Vannak frekventáltabb vonalak és időszakok, mint például a holdújév, amikor gyakorlatilag a fél ország elindul a szülőföldjére, hogy családi körben ünnepelhessenek. Ilyenkor nagyon nehéz jegyet kapni, mert szinte azonnal fel is vásárolják őket, amint lehetővé válik a foglalás. Mivel az ünnepre már haza is érnék, így nálam inkább a visszaút rizikós ebből a szempontból.

Van egy másik probléma is, bár ez itt helyfüggő. Értelemszerűen lehet jegyet venni az állomásokon, de Fengjieben nincsen vasút, így vasútállomás sincs. Szerencsére sikerült kiderítenem, hogy a főpostán van egy vasúti értékesítési pont, úgyhogy ez a veszély elhárult.

Végül még egy gondom van, de ez meg teljesen személyes. Egyedül vagyok itt, s egyedül utazni nem olyan jó móka. Mengsi valahogy kikönyörögte a szüleitől, hogy holdújévre ez legyen az idei ajándéka és eljöhessen velem, viszont egyúttal függővé tették a féléves vizsgaeredményétől. Csakhogy az 24-én derül ki, vagyis simán előfordulhat, hogy nem kapunk mindenhová jegyet.
Majd én is beszélek valamelyik nap az anyjáékkal, mert egészen felvillanyozott a lehetőség, hogy lenne útitársam. Valamit ki kell találni.

Egy ideje rákaptam erre a gyümölcsre. Vásárláskor valami almafélének gondoltam, de erre gyorsan rácáfolt, hogy csutka nincs, ellenben csonthéjas mag lelhető fel a hús alatt.
Kérdeztem az egyik osztályt, mi a neve. Gyanítom, nem látták teljesen tökéletesen, mert qinglinek, valami kisméretű körtefélének nézték, ami a gugli szerint nagyjából hasonlóan is fest.

Ma aztán a tanáriban is megtudakoltam, s az egyik angol szakos kolléga date-nek, vagyis datolyának azonosította.
Töredelmesen bevallom, soha nem láttam még normális datolyát, csak a sziruposan édes, aszalt verziót. Kicsit csodálkoztam is, hogy valóban erről lenne szó, de aztán némi képkeresgélés meg kölcsönös győzködés után arra a megállapításra jutottunk, hogy ez nem a nálunk megszokott datolya, ellenben egy hasonló faj. A kínai mindenesetre ugyanúgy nevezi mindkettőt.

Az én datolyám lényegesen nagyobb és almazöld színű, s kimondottan finom. És még csak nem is szokás aszalni.
Otthon hiányozni fog, tényleg egészen kiváló.
---

Remélem nem unjátok még nagyon a méltán vacak minőségű videóimat, de a kantinban sem bírtam magammal.

Ez volt a mai élelem:

----

Miután hamarosan vonatra szállok, gondoltam ejtek pár szót a kínai vasút sajátosságairól.
A szerelvények eltérő szintjéről már írtam, ezek betűjelzésekkel vannak megkülönböztetve, s az újabbakkal való utazás jellemzően többe is kerül.

A vonatokon négy különböző osztály van. A legolcsóbb, főleg rövidebb távokra igénybe vett verzió a "hard seat", magyarul kemény üléses. Ennél egy fokkal jobb a "soft seat", puha üléses. A nevükkel ellentétben mindegyik puha, ezek rendelhetőek leginkább párba a nyugati első és másodosztályos kocsikkal.
A hatalmas távolságok miatt Kínában is vannak alvókocsik. "Hard sleeper" és "soft sleeper". A soft a drágább, ez esetben fülkék vannak, ahol négy ágy található, 2-2 mindkét oldalon. Ha valaki utazott exszovjet térségekben, ez kb. a "kupe"-vel ekvivalens. Az orosz-ukrán "plackartni" megfelelője a hard sleeper, itt nincs a kocsikban belső elválasztás, nincsenek fülkék, s a folyosó felőli oldalon a menetiránnyal párhuzamosan is vannak fekvőhelyek.
Mindegyik esetben a személyzet biztosít ágyneműt, huzatot.

Néhány frekventáltabb vonalon előfordulnak luxus kocsik is, ha már az oroszokat hoztam fel példának, ez a "ljuksz" kategória. Itt csak két ágy van a fülkékben. Az új nagysebességű vonatokon pedig vannak első és másodosztályú ülések, ezek mind "soft seat" kategóriások. Ugyancsak előfordulhat ezeken a szupervonatokon business hely is, ez értelemszerűen a legdrágább.

Jómagam rövid távon tökéletesen elvagyok a kemény üléses vonatokkal (bár ha csurig van, az nem kellemes), s ha hosszan megyek, akkor az ömlesztett alvóhelyessel. Az árak nagyon barátiak, hogy érzékeltetni tudjam: pl. Chongqing és Kunming közt hard sleeperrel kb. 160 yuan az út. A Wanzhou és Chongqing közti cirka 200 kilométer pedig kemény ülésen 28 yuan.

Ma a három órámból az első elmaradt, valamiért kellett az angoltanárjuknak. Szóltak már tegnap este, így nem kellett hiába odamennem.

A másik kettő viszont lezajlott, s csináltam apró ízelítő videót, de nem olyan egyszerű úgy, hogy ne vegyék észre.

---

A másik osztályban azt örökítettem meg, ahogy becsöngetés előtt zajonganak.

---

--

Végül egy kis séta az épületben, ahogy Mengsi osztályterme felé tartok. Középtájt van a tanárink, ott van benn az asztalom s pár cuccom. Most épp zárva.

---