Vietnám drámai gyorsaságú gazdasági fejlődéséről már írtam, ma ez az ország büszkélkedhet a legnagyobb éves növekedési rátával. A bővülés természetesen az átlagemberek pénztárcájának tartalmán is látszik, s a különböző fogyasztási javakra is több jut.

Mivel volt honnan elindulni, a járművek piacán még ma is csak szűkösen vannak jelen a személygépkocsik, a motorok viszont annál inkább. Ha hinni lehet a statisztikáknak, a 92 milliós lakosság mellett csaknem ötvenmillió szeli a viet utakat. Ez egyáltalán nem tűnik túlzó számnak, nálunk, Nha Trangban gyakorlatilag mindenki ezzel közlekedik. Itt még sok helyen megvannak a hagyományos, keleti, szűk utcák, ezeken autók el sem férnének.

Ha már boldog-boldogtalan motorra pattan, az sem logikátlan, hogy az áruszállítás jelentős része is motorral történik. Elképesztő méretű és mennyiségű cuccot képesek a járművekre pakolni, s érdekes módon azokat el is juttatni a célállomásra. Az eltelt két hónap során legalább ötször láttunk hűtőszekrényt (fektetve, fél kézzel hátranyúlva tartva) cipelő figurákat, de akad élőállattól sörösrekeszeken és bútorokon át minden.

Sajnos saját képeket nem lőttem, de szerencsére a net is tele van ilyenekkel. A galériában érdemes meglesni őket.

Ma megkaptam az első fizumat az egyik nyelvsuliban, mert náluk ebben a hónapban már nem tanítok többet. Összesen 11 órám volt, amiért 2530000 đồnggal honoráltak. Ne tessék nagyon irigykedni, ez harmincezer forint.

Szerencsére lesz még több is, ha a többi helyen is kifizetnek. 

Úgy néz ki, hogy a kapcsolati rendszer egészen jól működik erre. A már emlegetett harmadik munkám mellett (ami végül heti 7 óra lett, szerencsére csak 45 percesek) tegnapelőtt még egy helyről kerestek. Egyik nyelvsuli passzol tovább a másiknak.

Szóval, egy találka erejéig össze is futottunk a hölggyel, de az órarendem végül nem bővült, mivel már így is heti 22 órám van, s ahova még befért volna ütközés nélkül valami, az a minimális regenerálódásra alkalmas csütörtököm lett volna (aznap csak két órám van délelőtt, majd péntek délután 3-ig semmi), így azt nem adtam.

Viszont Nick valamikor december 6-7 körül visszatér, s akkor a helyettesítés megszűnik, vagyis az óráim elég rendesen lecsökkennek, s lesz időm ezekre is.

Valahogy majd meg kell próbálnom úgy összehozni, hogy minél koncentráltabban legyenek, s akadjon 1-2 szabadnap is, mert már eléggé unom. Őszintén bevallom, készülni már nem is készülök, örülök, hogy odaérek, aztán improvizálok.

Végül néhány sulis kép, innen-onnan.

Mostanában egyre többet fordul elő velem ilyesmi, mint a vemhes hölggyel a képen. Ő kb. 1-3 héten belül babázik, s egy másik leány is nem sokkal később. A harmadik megúszta.

Vietnámba költözésünk előtt néhány nappal, emlékeim szerint talán október 6-án, elmentem Shenzhenben a legközelebbi postára és feladtam a csomagjainkat Nha Trangba. Akkor és ott azt a tájékoztatást kaptam, hogy cirka fél hónap alatt ér majd ide.

A feladás körülményeiről tudni kell, hogy ekkor még nem volt itteni lakcímem, azt sem tudtam, hogy milyen házat fogok bérelni, azt meg pláne nem, hogy hol. Így aztán egy itteni ismerős címére került elküldésre a pakk.

A hetek teltek, a csomagokról pedig semmi információ nem jött. Bár Ázsia keleti felén a posta megbízható, azért számoltunk azzal az eshetőséggel, hogy valami gikszer folytán mégis elkeveredik a küldemény, így eleve csak olyan dolgokat pakoltunk, amiket nélkülözni tudunk. A kávéfőzőt például a repülős poggyászba raktuk.

Végül úgy három hét után érkezett egy levél, miszerint Saigonban van a cucc és épp a vámvizsgálatra vár. Sajnos a helyi kontakt céges címet adott meg, így aztán a vietnámi hivatalnokok éles szemükkel kiszúrtak bennünket és arra juthattak, hogy valami üzleti áru érkezett. A levél persze viet nyelven volt, így nem volt egyszerű lefordítani.

Közben jött a tájfun, így akadt más dolgunk is, de aztán jött a második, ugyanolyan levél is. A postán csak annyit tudtak mondani, hogy hívjuk fel a telefonszámot, ami a papíron szerepel. Szerepelt kettő is, az egyiket felvették, a hölgy előzékeny volt, de nagyon ramatyul beszélt angolul, s a másik számot ajánlgatta.
Azt már lényegesen nehezebb volt felhívni, állandóan foglaltat jelzett, majd amikor végül sikerült, az ottani kolléga nemes egyszerűséggel bontotta a vonalat. Utána meg már fel sem vette...

Szerencsére találtunk egy vietet, aki felhívta helyettünk másnap. Ő annyit kiderített, hogy csak a csomagok tartalmáról kéne nyilatkozni, illetve arról, hogy nem üzleti. (Ezt magam is lefordítottam nagyjából, de így volt teljes.) Viszont a nyomtatványon az is szerepelt, hogy nem arra kell írni, így kénytelen voltam vietnámiul bepötyögni az egészet s majd kitöltés után kinyomtatni. Vagyis lettem volna...

Ekkor ugyanis megjött a csomag. Valami rejtély folytán már én szerepeltem címzettként, bár a megadott cím maradt. És el is vámolták, szerencsére elhanyagolható összeget kérve. Figyelembe véve a viet posta sebességét, esélyem sem lett volna a papírt visszaküldeni, mert addigra már javában úton lett volna a pakk Nha Trang felé.

A legnagyobb dobozt kinyitották, s elég barom módon pakolták vissza. Ennek köszönhetően 1-2 apróbb külsérelmi nyom keletkezett pár benne lévő konyhai eszközön, s valahogy sikerült kiszaggatniuk a feladott tésztát és zsemlemorzsát is (volt még hely a dobozban, vagy ott maradt volna, vagy feladom). Így minden tésztás és morzsás lett, de hát ez van.
Szerencsére a másik két dobozhoz nem nyúltak, így dacára annak, hogy az eredetileg téglatest alakú kartonok jobban emlékeztettek gömbre, az összes üvegpohár sértetlenül ideért. Erre nem fogadtam volna.

A dolgainknak hála, most már teljes a konyha, minden szükséges kellék megvan. Rizsfőző és szendvicssütő is, s az edények is itt vannak.
Lassan, körülményesen, de végül ez is megoldódott.

Vasárnap reggel megjött a tájfun, de ez most még csak figyelemreméltóbb széllel sem járt együtt. Az eső is elhanyagolható mértékű volt.

Ez nem egy utolsó helyzet, mert nem szerettem volna se áram nélkül maradni, se költözni. Ugyanakkor azt azért el bírtam volna viselni, ha az előre belengetett két napos tanszünet második napja sem marad el, az a kis pihi nem esett volna rosszul.

Így végül csak a mai napom lett szabad, de holnap már gályázhatok. De ez legalább bevételt is jelent. Ha a helyettesítés elfogy, úgysem lesz ennyi órám.

Hogy miért ez a neve, azt nem tudom, talán ha rászolgál, kap majd embernek való keresztnevet is. Remélem, nem...

Holnap reggel 10 körül ér ide a kis drágaság, s ezúttal előre paráznak, hétfőre és keddre tanítási szünetet hirdettek és még a hatóságok is küldtek figyelmeztető sms-t.

Valószínűleg ezt most túlparázzák, de jobb az óvatosság. Holnap, ha más nem, mobilnetről jelentkezem, hogy mi van. Jól kifogjuk, az biztos, elvileg szinte sosincs erre ciklon, most még sorban érkeznek. Ahogy egy ismerős fogalmazott, valószínűleg én hoztam őket a zsebemben Kínából.

Mea culpa, egy kicsit megsűrűsödtek a napok. Kaptam még heti öt órát egy másik nyelvsuliban és egy kicsit már kezd tömény lenni a program. Még így sem dolgozom többet heti 20 óránál, de jut belőle minden napra és ráadásul három nap is rohadt korán kelek...

Na, de nem sajnáltatni akarom magam, ez az én bajom, s így sem panaszkodom, az új órákkal együtt már havi 300 ezer forintnyi helyi pénzt keresek, ami itt bőségesen elég, de egy kicsit még bele kell rázódni.

Amint tudok, majd igyekszem aktívabb lenni, megígérem.

ui.1: Ma megcsinálták a hídon lévő oszlopokat. Hegesztgettek is, jobb, mint előzőleg volt.

ui.2: Lehet, hogy kapunk még egy tájfunt, bár az előrejelzés egyelőre még bizonytalan. Ha ide is ér, valószínűleg egy kisebb zuhival megússzuk.

ui.3: Van még egy motorunk.

Holnap megyünk értük a postára. Hányattatott sorsukról majd utána részletesebben.

A lényeg, hogy végre ez is rendeződni látszik. 

Tegnap lett áram újra, így ma tanítás után vissza is költöztünk. Az emlegetett híd oszlopai még mindig csak meg vannak támasztva, s nem is tartom kizártnak, hogy ez így is marad, amíg egy nagyobb vihar el nem pusztítja jobban. De majd kiderül.

Itthon lenni jó! 

Ma a Szecsuánblog egy rendhagyó, fiktív elbeszéléssel jelentkezik. A történetben szereplő személyek és egyes valódi, hús-vér emberek közötti esetleges hasonlóság kizárólag a véletlen műve.

Történetünk főszereplője, legyen mondjuk Bebe, és házastársa egy délkelet-ázsiai trópusi üdülőváros kis belvárosi útjait szelik mostanában, mivel errefelé bérelnek szobát egy ideig. Bebe és kedves párja nagyon ügyes vezetők, bár nem rendelkeznek az adott országban hivatalosan elfogadott jogosítvánnyal. Az ország lakosságával ellentétben betartják a közlekedési szabályokat, még indexelni is szoktak, s Bebe még gyorshajtani sem (a házaspár másik fele olykor 50-nel is száguld a 40-es megengedett sebesség helyett, bár ezt üres utakon szokta végezni, s Bebétől ilyenkor is kap érte).

A helyszín belvárosában akadnak egyirányú utcák is, bár ezek nem teljesen egyértelműek, különösen, hogy egy természeti katasztrófa elvitte a táblák zömét. Az egyik este folyamán így szereplőink teljes jóhiszeműség mellett behajtottak egy ilyenbe, forgalommal szemben, s megtettek körülbelül 50 métert, mire ez tudatosult bennük, de addigra már le is intette őket a rend két őre. Mivel forgalommal szemben hajtani errefelé semmilyen úton nem számít rendkívülinek, s ezt a helyiek akár a sáv kellős közepén sem szégyellik űzni, így nem csak őket, hanem gyakorlatilag a sáv teljes forgalmát. A népek csak gyűltek.

Bebéék ki lettek okosítva előzőleg. Hogy például ne értsenek angolul, mivel ez az egyetlen nyelv, amit esetleg az egyenruhások még valamilyen szinten képesek előadni. Mivel nem tudnak az emberrel szót érteni, elengedik. Azt is mondták, hogy öt év alatt egyszer láttak rendőrt, s a külföldieket pláne nem szokták cseszegetni.

Szereplőink követték ugyan az utasításokat, de a zsaruk már fejlettebbek, mint régen, google translate-tel is fel voltak szerelkezve. Helyszíni bírságról hallani sem akartak, mindenáron az őrsre szerették volna vinni delikvenseinket. Ők ezt nem annyira szerették volna, de nem voltak elég ügyesek, túl feltűnően akartak fizetni, így a közönség miatt ez nem jött össze.
Az eset a szálláshoz közel történt, így Bebéék felugrottak pénzért, de a rendőrség közben elvitte a motort. Ettől Bebe kissé kiállhatatlan lett, de szerencsére egy segítőkész ismerős ajánlotta, hogy nézzenek meg egy helyet. Ez már este 11 felé történt.

A rendőrség épületében csak két ember volt, az egyik pizsamában, s egy kis fülkében az ágya is látszott. A motorról érdeklődve nagyon előzékenyek lettek, s némi fordítóprogramos asszisztenciával meg is indult a kommunikáció. Kérdezték, van-e érvényes jogosítvány, amiről kiderült, nincs. Kérdezték, a motorhoz vannak-e papírok, amiről meg az, hogy vannak, de nem vitték magukkal. Ez mind nem is volt baj.

Közölték, hogy jogosítvány hiányában egy hét után adják vissza a járművet, s igen súlyos pénzbírságot is kell fizetni, kb. 30 ezer forintnyi helyi pénzt.
Bebe itt már kezdett ráérezni a játék ízére, különösen, hogy jókedélyűek voltak a közszolgák, s még cigarettával is kínálták a párt. Gyorsan felvetette, hogy nem lehetne-e most fizetni bírságot. Természetesen lehetett, s valami furcsa okból kifolyólag ez még kevesebbe is került volna, mint az egy hét utáni. Csupán 17000 ft-nyi összeg.

Sajnos a helyszínen ennek még a fele sem volt a fiataloknál, így jelezték, hogy esetleg reggel jönnének vissza, mert most csak ennyi van. Szerencsére ez sem volt gond. A jóemberek segítőkészek voltak, nem szerették volna, ha feleslegesen fordulnak, így inkább kevesebbel is beérték. Reggel már jó eséllyel másik kollégákra hárult volna a feladat, s őket sem akarták extra feladatokkal terhelni.
Így végül mindenféle papír bemutatása nélkül, még személyazonosságot sem csekkolva kiadták a járművet kb. 8500 forintnyi pénz ellenében. Bár jogosítványa nem volt a párnak, minden további nélkül hagyták, hogy elvezessék a motorjukat, de azért a bukósisak használatára (mely amúgy ott volt már a kézben) még előzékenyen felhívták a figyelmet.

Így lett Bebééknek újra motorja és így működik a korrupció a vadkeleten.