Tegnap, mialatt Ya'anban a földrengés zajlott, s miközben én két leányzóval a kölcsönzőket jártam, meglepően szép tiszta volt az idő.
A telefonom sajnos lemerülőfélben volt, így csak ez az öt kép készült.

Az Új Évszázad melletti téren épp pár idősebb helyi kardozott (fenn),
a bevásárlóközpont melletti butikokkal teli utca (lenn).

A város főutcájának túloldalán épp táncolnak (fenn), a táncolók melletti "szakadékban" is épülnek szorgalmasan. Az a már majdnem kész épületegyüttes az, amit az egyik legelső fengjiei fotómon lekaptam, akkor még zöld hálóval borítva (lenn).

A Yangyang bevásrlóközpont melletti utca. Csak úgy.

Kínai idő szerint reggel 8:02-kor Ya'an városában Richter-skála szerinti 7-es erősségű földmozgást mértek. A Chengdutól nem túl messzi város tőlünk eléggé arrébb van, itt semmit nem lehetett érezni. Kivételesen fenn voltam a soppingolás miatt, s épp az iskola kapujában vártam ebben az időben, de a leggyengébb rezgésnek sem volt nyoma.

Ya'an környékén ezzel szemben lényegesen durvább a helyzet, már száz fölött jár a halálos áldozatok száma, s félő, hogy emelkedni fog.

Az A pont Ya'an, a B Fengjie. Nincs közel.

Szemben Fengjievel és környékével, ahol ilyen szempontból nyugodt a helyzet, s emberemlékezet óta nem volt földrengés, a tibeti fennsík és a Chengdu környéki termékeny szecsuáni medence találkozásánál erre már gyakran volt példa.
A kínai vezetés azonnal reagált a helyzetre, s minden fontosabb figura úton van Ya'anba. Ugyancsak bevetették a hadsereget is a mentést elősegítendő, ugyanis félő, hogy még rengetegen vannak a romok alatt.

Bár még sosem jártam arrafelé, sanszos, hogy Ya'an is ugyanolyan lepukkadt lehetett, mint a régi kisvárosok. Leginkább ennek köszönhető a néha-néha fellépő szerencsétlen természeti katasztrófák pusztító hatása: az ócska épületek összedőlnek, s maguk alá temetik a bentlakókat.

Szerencsére már nyolc óra volt, mire bekövetkezett ez a mostani eset, nem aludt szinte senki. 1976-ban Tangshanban, a modern idők messze leghalálosabb rengésekor hatalmasat rontott a helyzeten, hogy az éjszaka közepén lett rommá az egész város.

De egy szó mint száz, itt minden rendben.

Előrebocsátom, hogy utálok vásárolni. A ruhabeszerzés meg tényleg az egyik legkellemetlenebb elfoglaltság számomra. Tudom, a lányokra ez nem annyira jellemző, legalábbis a sztereotípiák alapján, de ebben konkrétan látok igazságot bőven. Kevés dolog tud kiborítani jobban, mint a próbálgatás, szöszmötölés. Így otthon a csajos shoppingolást mindig is igyekeztem elkerülni.

Most viszont muszáj volt ruhát nézni, s ha eltekintünk attól, hogy az ötödik helyen találtuk meg a kiválasztott darabot, s így egy egész délelőttöm ráment, még aránylag élveztem is.

Ahogy sejteni lehetett, a legtöbb ruci nem rám lett szabva. Az itteni nők zöme már-már krónikusan sovány, meg eleve apró termetű. A cipzáros megoldások így eleve esélytelenek voltak, képtelenség lett volna őket összezárni, még beléjük bújnom is ritkán sikerült.

Végül egy fűzős ruha lett a nyertes. Ez volt számszerűleg a harmadik, ami átalakítás nélkül rámjött, de amint rámadták, s kimentem megnézni, egyértelmű volt, hogy nem kell tovább keresni. Nagyon tetszik, azt hiszem, megfelelő lesz a fesztiválra. Az öltözékemre immár nem lesz panasz.

Ahogy a hallomásokból arra számítottunk, a bérleti díj 500 yuant kóstál egy napra majd, de ezt az iskola rendezi.

Nem feledkeztem meg erről a kérdésről, csak mostanában elég sűrűn telnek a napjaim. A szokásos (s meglehetősen gyenge) terhelés mellett, amit a tanítás ró rám, legalább ugyanennyi időm rámegy az angol kulturális fesztivál szervezésére is. Plusz még a gyakorlás, ami ezen felül jön. De nem panaszképp írom, pláne, hogy ez utóbbi többletmunka sokkal inkább szórakozás, mint tényleges vesződség, csak igyekszem az inaktivitást kimagyarázni.

Kínában - a bolygó más részeihez hasonlóan - az öltözködés milyensége és viselőjének jövedelmi helyzete egymással szorosan korrelál. Ennyivel azért nem lehet letudni, mert sajátos jegyek így is megfigyelhetőek.

Az első, s talán európaiként leginkább szembeötlő különbség, hogy az itteni nők lényegesen kevésbé öltöznek lengén, mint odahaza. A dekoltázs mutogatása meglehetősen ritka, de még a pántos felsőrészek sem túl gyakoriak. Jellemzően a vállakat, a melleket és a hasat is egyaránt takaró felsőket hordanak még a fiatalok is, a nyugaton megszokott felpolcolt, kipakolt keblek itt nem igazán nevezhetőek illendőnek.

Ezzel összefüggésben például magam is beújítottam egy komplett ruhatárat a kiutazás előtt, mert bár igazán nem vagyok plázacicának nevezhető, ennyire szolid darabjaim nem nagyon lógtak a szekrényben. Itt meg már azért is bőven megnéznek, hogy fehér vagyok, hát még ha egy kissé többet mutató felső lenne rajtam. Egy darab - tényleg csak icipicit, talán ha a dekoltázs 5%-át mutató - kivágottabb példány van itt nálam, de még az is vállakat takaró fajta. Mindenesetre ha nagyon ritkán azt veszem fel, akkor az összes srác engem figyel. S nyilván nem azért, mert ennyire jó nő lennék, hanem mert nincsenek hozzászokva.

Amilyen szemérmesek a felsőtesttel, annyira természetes a lábak közszemlére bocsátása. Még itt Fengjieben, az amúgy tényleg elképesztően ártatlan és naív diáklányaim körében is normális, hogy egészen rövid, talán combközépig érő szoknyákban parádéznak.

Ezt leszámítva nagy különbséget a fiatalok öltözködésében nem látni. Kicsit később kezdenek el önkifejezni a ruházatukkal, mint otthon, de máskülönben a hordott cuccok látványban nem nagyon térnek el. Max. annyiban, hogy a szakadt meg egyéb nagyon alternatív irányzat errefelé nem igazán jellemző (vidéken legalábbis).

Az idősebbek körében már más a helyzet. Kis számban még ma is vannak Mao-zubbonyos öregek, s értelemszerűen a kevésbé tehetősek ruházata is elsősorban funkcionális.

Fengjieben túl sok gazdag nincs, de Hainanon rengeteg nagyon divatosan öltözött fiatalt látni. A köreikben persze a márkás cuccok dívnak, de mivel a téma ezen része világéletemben hidegen hagyott (vagyis: bár ez épp egy ilyen cikk, de nem, a Szecsuánblog sosem lesz trendi divatblog), túl sok részletet nem tudnék felidézni.

---

Összegezve: aki gazdag, az menő szerkóban nyomja, a női (sokszor nagyon szép) lábak mutogatása természetes, míg az utcán melleket nézegetni nem Kínába kell jönni.

Azt hiszem, ezt nyugodt szívvel kijelenthetem már. Hála a kellemesen déli fekvésnek, Fengjieben már legalább egy hete 30 fok feletti értékeket mérnek, ma épp 33 fok volt. Már olykor járatnom kell idebenn a légkondit, s az osztálytermekben is rendszeresen pörög a ventilátor.

Hála a jóidőnek, a ruházkodás is kellemesebb lett, már elég egy poló vagy top, nem kell a kardigán sem. Képzelem mi lehet még délebbre.

A meleg miatt a jégkrémes standok mellett rengeteg az ember, s már jönnek a friss gyümölcsök is. Cseresznyedömping van épp, aminek roppant mód örülök. S szinte fillérekbe kerül.

Van már görögdinnye is, bár ez utóbbi még elég drága, de az ár esik egyre jobban lefelé. A dinnyét a kínaiak amúgy roppant mód szeretik, s ez engem is kellemesen érint, mert hasonlóképpen érzek.

Ma is gyakoroltunk Cheng'ennel, már egész jól megy, de amikor elkezdtünk valami színpadi előadást is kivitelezni, hát az leginkább röhögésbe fulladt.
Legutóbb, a kultúrfeszten ő konferált fel engem, s volt kedves most megjegyezni, hogy annyira remegtem, mintha fáztam volna. Bíztató kilátások, de azért remélem, megoldjuk. Jövő héttől már a dalocskánkat is nyomatni fogjuk a színpadi próbákon (eddig csak a szobámban gyakoroltunk, s a színpadin pedig csak a műsorvezetői átkötéseket), mókásnak ígérkezik. Mindenesetre legalább kicsit szokom a közönséget.

Kezdem érezni már, hogy lassan itt ennek a tanévnek a vége. Alig több mint két hónap, s lejár ez a turnus. Ez részben jó, mert jó lesz már hazamenni, látni az otthoniakat. Hiányoznak.
Másrészt ugyanakkor rossz lesz itthagyni ezt az életet. Nagyon megszerettem. Legszívesebben sosem hagynám el Kínát, nagyon jó itt.

Vasárnap egy levelet kellett elküldjek Kínán belül. Sajnos itt a környéken nincs postahivatal, így le kellett guruljak miatta a belvárosba.
Nem kértem rá semmi extra szolgáltatást az ajánlást leszámítva, de viszonylag méretesebb borítékra volt szükségem. Mikor már végeztem a címzéssel és be is zártuk a küldeményt, lemérte a xiaojie (kisasszony, használható pejoratív értelemben is, de itt most nem erről van szó), s valami hat yuant és néhány jiaot hozott ki összegnek.
Nálam csak egy ötösnyi apró volt meg százas. Nos, inkább feladhattam 5 yuanért.

Ez nem szokatlan viselkedés ideát, inkább elfogadják a kevesebbet, mintsem hogy felváltsák a nagyobb címletet.
Ugyancsak nincs borravaló sem. Teljesen ismeretlen fogalom, nem várják el, s nem is igazán értik, miért kellene kapniuk. Ha valahol elfelejtem elvenni a visszajárót, utánam szaladnak, nem rakják el.

Ez is egy roppant szimpatikus része a kínai mindennapoknak. Szeretek itt.

Nem tudom, hogy az otthoni portálok ingerküszöbének magasságát mennyire lépte túl, s ezáltal beszámoltak-e róla, de idén is felütötte a fejét ideát a szárnyasinfluenza. Némiképp mutálódott a legutóbbi tombolást követően, ezúttal új sorszámot is kapott, H7N9 az új kórokozó neve.

Bár egyelőre túl veszélyesnek nem tekinthető, ideát elég rendesen felkavarta az állóvizet. Főleg Shanghai környékén van jelen, emiatt több piacot bezártak. Emberről emberre való terjedést nem dokumentáltak, az összes fertőzött (a számuk egyelőre 100 alatt van) valamilyen szárnyastól kapta el, s velük foglalkozott hivatásszerűen. 10 halálos áldozata is van a kórnak, főleg amiatt ekkora a hírérték, de ők egy kivételével idős, amúgy is betegeskedő emberek voltak.

Fengjie meglehetősen messze van Shanghaitól, de azért a múlt héten itt is kissé irracionálisan kezdtek el viselkedni az emberek. Többen a lelkemre kötötték, hogy ha lázas leszek, menjek azonnal kórházba.

Amikor odahaza tombolt a H1N1, volt szerencsém elkapnom nekem is. Nem mondom, hogy egy élmény volt, pár napig tényleg szarul voltam, de aztán elmúlt. A háziorvos se írt fel mást, csak C-vitamint. Igaz, emlékeim szerint az mutálódott sertésinfluenza volt.

Mindenesetre egyelőre nem érzem úgy, hogy bármitől is tartanom kellene, ha meg felbukkan ideát is ez a madaras vírus, sok mindent úgyse tudok tenni ellene, miután hetente több mint ezer diákkal van órám.

Pozitív hozadéka ugyanakkor már van a történetnek. Az enyhe pánikot keltő hírek hatására a KFC és kínai koppintása, a Dicos forgalma jelentősen zuhant, miután valami oknál fogva félnek a népek a csirkétől, kacsától most. (Noha a sütés végére garantáltan nem marad bennük kórokozó.)
Hogy a KFC mit lépett a folyamat megállítására, azt nem tudom, de itt nálunk a Dicos akciózik ezerrel. Vasárnap nem is hagytam ki, s kb. féláron ettem náluk. A kampány nem csak engem érinthetett meg, mert a hely ugyanúgy tömve volt, mint általában.

Már nagyban zajlanak az előkészületek a fesztiválra.  A délutáni harmadik órában a fellépők szorgosan gyakorolnak, illetve a suli Liaoning szárnyában lévő kisebb színpadon is folyamatosan zajlanak a próbák. Már megkaptuk a műsorvezetéshez szükséges szövegeket is, s hogy legyen benne fricska is, meg gondolom hogy érdekesebb legyen a nézőknek, én a kínai részt kaptam, mialatt az esemény másik házigazdája, He Cheng'en (vagy angol nevén Andrew) ismétli utánam az elhangzottakat angolul.

Nem könnyű feladat, mert ilyenkor van a beszédnek egy érdekes hangzása, az egészet ünnepélyesen kell előadni. Kis túlzással egy külön nyelvezet. Az mindenképp előnyös, hogy a szöveg megvan, így lesz időm szépen begyakorolni. Különösen a megnyitó és lezáró sorok hangsúlyozása embert próbáló, az tetőpont felé már majdhogynem extázisban énekel az ember.

És igen, lesz ének is. Cheng'ennel együtt fogunk nyitni majd, egy szép szerelmes nótával.  Nem tudom, hogy a dalszöveggel tisztában van-e a vezetés, mindenesetre ez így rendjén találtatott.
Cheng'en amúgy kivételesen jól beszél angolul, bár még csak másodéves. Az akcentusa nagyon szép, ami főleg az amerikai sorozatok nézése során ragadhatott rá. Ő az egyetlen itt Fengjieben, akivel képes vagyok csak angolul kommunikálni, beleértve a kollégákat is.

A hangja is nagyon kellemes, búgó, ami remélhetően feledteti majd az én hiányosságaimat. Próbáltunk vasárnap és ma is, aránylag egész jól megy. 
Az énekkel meg a konförálással még valahogy elboldogulok majd, de még valami koreográfia is vár ránk, ami számomra egész biztosan kínszenvedés lesz, mert ehhez tökéletesen tehetségtelen vagyok. Szerencsére még van több mint két hetünk, az alatt talán ragad rám majd valami.

Mengsiék osztálya is fellép, az egész osztály közösen, a Cry on my shouldert éneklik el, amiről eddig még sosem hallottam, de valami felkapott dalocska itt mostanság.

Készülnek tánccal is csoportok, még brékelő egyedeket is láttam.

Hétvégén megyünk majd a kölcsönzőbe megkeresni a nekem való ruhát, remélem, tényleg lesz európai méretű is, különben bajok lesznek. Most már egészen kezdek örülni ennek a dolognak. Tényleg. Szerintem jó lesz.
Remélem.