A Kínai Népköztársaság, mint azt a neve engedni sejteti, egy szocialista államalakulat. 1949-ben, hosszú polgárháborút követően a Mao Zedong vezette kommunisták vették birtokba az országot, riválisukat, a Guomindangot Taiwanra és néhány kisebb szigetre szorítva vissza.

A kezdetben erősen szélsőséges ideológiák által irányított vezetés a legsötétebb sztálinizmusra jellemző tettek sorát hajtotta végre. Rövid úton államosítottak mindent, a parasztokat kommunákba szervezték, s a magántulajdon néhány személyes ingóságtól eltekintve gyakorlatilag megszűnt létezni. Több, kudarcba fúlt, s hatalmas károkat okozó kísérletet - legékesebb példaként említhető a Nagy Ugrás - követően néha lazítottak a gyeplőn, de gyökeres fordulat csak Mao halála után, Deng Xiaoping hatalomra kerülésével következett be.

A mezőgazdasági kommunákat a gyakorlatban felszámolták, s a parasztok hosszú távú bérlet formájában saját földet kaptak, ahol a kötött áron államilag felvásárolt mennyiségen felüli felesleggel szabadon rendelkezhettek. Az eredmény sem maradt el, a mezőgazdasági termelés néhány éven belül többszörösére nőtt. A működőtőke Kínába csábítása érdekében elkezdték becsalogatni a külföldi multikat, kezdetben a különleges gazdasági övezetek területén, a reform elmélyülésével egész Kínában.

A korábban sem túlfejlett állami ellátásokat drasztikusan megnyesték, s mellette vállalkozásokra bátorították a lakosságot. A korábban megvetendő gazdagság hajszolása egyenesen kívánatos cél lett, s az erre fogékony közönség nagyon hamar újra felépítette a privát szektort. A korábban az állam tulajdonát képező lakásokat is kedvezményes áron történő megvételre kínálták fel, ennek hatására szinte majdnem minden otthon magántulajdonba került.

Az adminisztratív szabályzók lebontása mellett törvényhozói garanciákat is kellett vállalni, hogy a befektetések biztonsága biztosítva legyen. Megfogalmazták a magántulajdon (néhány speciális esettől eltekintve) elidegeníthetetlenségét, a tulajdon - törvényekkel összhangban lévő - szabad felhasználását, beleértve az eladást, bérbe adást, jövedelemszerzést. A föld kivételével engedélyezték a magántulajdon minden formáját, s ma gyakorlatilag ugyanúgy lehet birtokolni bármit, mint a világ túlnyomó részén.

Van azonban egy aprócska részlet, ami miatt a rendszer erősen sajátos. Kínában, mint feljebb is említettem, a föld továbbra is az állam - vidéken a falusi közösségek - tulajdona, s ez mindenféle földterületet magában foglal, azok hasznosítási funkciójától függetlenül. A lakosok saját, vitathatatlan tulajdonát képezik az ingatlanok, de a parcella, amin állnak, nem az övék. A helyzet ellentmondását anno úgy igyekeztek feloldani, hogy a földterületeket tartós bérletbe adták ki. Üzleti és turisztikai célú ingatlanok esetén ez 40 évet jelent, ipari, oktatási, kulturális és kutatási ingatlanokénál 50-et, míg a lakás céljára használt földeknél legfeljebb 70-et. 

Mivel a törvény megszületésekor feltehetően maguk a törvényalkotók sem nagyon tudtak végleges megoldást kitalálni, így hozták létre a lakások földjének hetven éves bérleti jogát. A 70 év kellően távolinak tűnt ahhoz, hogy legyen idő az utókornak foglalkozni a helyzettel, a legkorábban megvalósult ilyen távú bérletek kapcsán 2030 körül lesz esedékes a probléma. 2007-ben, a legutóbbi törvénykiegészítéssel világossá tették, hogy a bérleti szerződést annak lejártakor meghosszabbítják, de a procedúra mikéntjével kapcsolatban sok bizonytalanság merült fel.

Akadtak azonban 20 éves lízingek is. Tavaly decemberben Wenzhouban járt így nagy számú lakástulajdonos. Eredetileg felmerült, hogy az új szerződés aláírásához igencsak borsos, esetenként az ingatlan értékének egyharmadára rúgó díjazást kell fizetni, ez végül külön költségek nélkül valósult meg. Az eset precedenst teremthet a kérdésben, s idén márciusban maga Li Keqiang, Kína elnöke sietett közölni, hogy a wenzhoui gyakorlat lesz az általános, s az erről szóló törvény már kidolgozási fázisban van.

A bérlet meghosszabbításával kapcsolat félelmek korábban elég komoly reakciókat váltottak ki a lakosság körében, bár erős támogatottsággal bírt egy elfogadó nézet is. Utóbbiak fő érve az volt, hogy Kínát az USA-val párhuzamba állítva nincs nagy különbség akkor sem, ha 70 év után újra fizetni kell, hiszen Kínában az USA-val ellentétben nincs ingatlanadó. E logika mentén csak a fizetés kondíciói különböznek.
A legújabb történések szerint viszont úgy néz ki, hogy nem lesznek költségek, bár persze az ingatlanadó még előkerülhet Kínában is a jövőben.

A törvény garantálja az ingatlanok elidegeníthetetlenségét, azonban akadnak kivételek. Kínában rohamtempóban zajlott és zajlik az ország (át)építése, az infrastruktúra, ingatlanok, ipar igényei mind-mind temérdek építkezéssel járnak.

Érthető módon sok lakóingatlan volt útban, s a törvény eredeti megfogalmazása elég nagy teret enged annak értelmezéséhez, hogy pl. mi tekinthető közérdeknek. A kisajátítás során - melyben maga a földtulajdon nem cserél gazdát, hiszen az eleve az államé - kárpótlás jár a telken álló ingatlanokért. Ehhez ma a piaci árakat veszik figyelembe, s jár még némi költözési támogatás is.
Mivel a rendszer elég sok visszaélésre adott lehetőséget, s előfordultak botrányos esetek is, 2011 januárjában több módosítást is bevezettek. Míg korábban ha a tulajdonos nem volt együttműködő, akár lerombolták a közműveket is, kényszerítve őt a szerződés aláírására, most már ez illegális, s ha nem jutnak megegyezésre, kizárólag bírósági ítéletet követően van lehetőség a kisajátítás forszírozására.

Zárásként néhány kép arról, milyen hatalmas változások zajlottak le az elmúlt évtizedekben. Galériában, magyarázatokkal.