Ma sikeresen elintéztem a munkavállalási vízumot is a nagykövetség konzuli osztályán. Rendesek voltak, mint általában, s az sem nagyon izgatta őket, hogy az igénylőlap-mellékletet sem töltöttem ki, lévén hogy a fakkokban nem találtam belőlük.

Ottlétem alatt most is szép számmal voltak fiatalok, akik különféle ösztöndíjakkal vesznek részt kínai részképzésen (most már, ha jól értettem az egymás közötti szavaikat, van Konfuciusz Intézetes ösztöndíj is, féléves is). A követségi alkalmazottakról tudni kell, hogy magyarul nem beszélnek, angolul viszont tényleg egész jól. Ma a velük folytatott diskurzusból volt szerencsém öt magyar egyetemista angol nyelvi képzettségéről is meggyőződni, s hát őszintén szólva, a helyzet erősen lesújtó.

A korosztályom esetén még elfogadom magyarázatnak, hogy elsőkként kezdtünk el nem oroszt tanulni, s sokunk, például én is, egy ideig németül tanult. De a nálam cirka 10 évvel ifjabbak már olyan környezetben nőttek fel, ahol az angol folyt mindenhonnan, s egyszerűen elképesztőnek találom, hogy ennyire nem ragadt rájuk semmi. Olyan akcentussal és annyira gyatra színvonalon nyilvánulnak meg angolul, hogy az én képem ég miattuk. Nyelvérzék ide vagy oda, egy budapesti elitegyetemi hallgatótól többet várnék.

Vettem aztán bőröndöt is. Néztem egy specializált üzletben is, de drágák voltak, s ahhoz képest szarok is. Nem győztek meg, hogy kibírják a gyűrődést, úgyhogy akkor inkább már elugrottam az egyik teszkóba, s szereztem onnan egy hasonló példányt, kevesebb mint feleannyiért. Ennek minőségével kapcsolatban sincsenek illúzióim, de legalább négy kerék van rajta, így van rá némi esély, hogy nem egyszerre megy tönkre az összes.