Aki élt már valamennyi időt Kínában, az valószínűleg találkozott a hongbaoval, vagyis a piros borítékkal. Színe az öröm árnyalata már évezredek óta, a kommunizmus ilyen téren pont szerencsésen választott, amikor erre próbált meg terjeszkedni.

A színe már tisztázott, de mire jó? Mint a borítékokba általában, ezekbe is kerül valami, egész egyszerűen pénz. A nyerekek is hongbaot kapnak a holdújév üdején, a wechat-en virtuális hongbaokat lehet bontogatni esetenként, s ez a formája a dolgozók jutalmazásának is.

Azt olvasóim már tudják, hogy nem Kínában voltam gyerek, így könnyen kitalálható, hogy munkahelyeimen volt részem efféle élményben, évente legfeljebb 1-2-3 alkalommal. Ezúttal azonban kifejezetten haladó helyre kerültem, mert az elmúlt három hét alatt ma már a harmadik borítékot vettem át. Tartok tőle, hogy ez az 1 hongbao/hét arány idővel jelentősen le fog csökkenni, de most ne gondoljunk ilyen szívet kevésbé melengető apróságokra.

A háromból kettőt csak úgy kaptunk. Egyszer a kisebb főnöktől, egyszer meg a nagytól, random. A mostani meg a tegnapi Teacher's Day alkalmából járt. Az összeg az én fizumhoz képest nem sok, eddig 100-100, most 200 yuan, de a gesztus jólesik. Helyi kollegináknak meg már anyagilag sem mindegy. 

Sok-sok hongbaot mindenkinek!

Ez nem jelent óriási változást. A másodikon és a harmadikon van az ovi, a negyediken meg a nyelvsuli. Kemény másfél órát fogok eltölteni két diákkal, a maradék időben meg netezek az irodában. Szerencsére szereztem be fülest, így immár videózni is tudok anélkül, hogy bárkit is zargatnék vele.

Holnap és holnapután szabadnapok jönnek, így aztán tényleg nem panaszkodom. Jó itt. A környezet kellemes, a munkatársak kedvesek, még a főnök is, s jól is fizetnek. Szeretek itt.

Immár második napja, hogy tanítok, eddig minden zökkenőmentes szerencsére, senki nem zaklat hülyeségekkel, s a gyerekek is kevés kivétellel együttműködőek. A legifjabb csoport egy kicsit még bizalmatlan, többük sírni kezd, ha a közelébe megyek, bár ha nem vagyok ott, akkor is hajlamosak rá, de még picik, egyik-másikuk nem éri el még a három évet sem.

Személyes tapasztalatom és véleményem alapján ez az a kritikus életkor, ahonnan már valami értelmes dolgot lehet velük kezdeni, előtte még nem sok értelme van cseszegetni őket. Egy részük még a kínai nevét sem ismeri. Szóval velük inkább csak énekelünk, de túl sok értelme nincs. A középső csoport már rendben van, a nagyokkal meg abszolút semmi gond, szépen lehet velük haladni.

Közben a munkarendem is módosult, mivel állítólag a nyelvsuliban nincs elég kölk, így aztán a vasárnapom szabad, helyette plusz egy napot ovizok. Így most a vasárnap és a hétfő lesz a szabadnap, kivéve ezt a hetet, mivel a tegnapi nyitásnál szerettek volna ott tudni, hogy üdvözölhessem az idehurcolt babákat és családjaikat a reggel. Ez szerencsére csak egyszeri program, de miatta most csütörtökön maradok otthon, a csütörtöki óráimat meg hétfőn tartottam meg.

Ugyancsak új fejlemény, hogy ezentúl én a konyhán eszem, mivel az osztályokba eléggé kicentizett adagokat hordanak fel, nem jut még belőle nekem is. Így legalább, ha valami nagyon ízlik, mérték nélkül tömhetem a bendőmet. 

Végezetül néhány kép tegnapról. Veve tanárnéni újra teszi a dolgát, s még közben jól is érzi magát. Ez kell nekem, nem Vietnám...

3-án belecsapunk a lecsóba, s beindul az óvodai oktatás. A nyelvsulis elvileg még egy hét csúszással jön (bár ki tudja, mit variálnak addig), úgyhogy biztosan hasznosan telik majd a soron következő hétvégém.

Bár én eddig jobbára semmi hasznosat nem csináltam (eltekintve attól, hogy kidolgoztam magamnak az anyagot meg legyártottam a kártyákat, illetve pénteken segítettem 150 kg rizst becipelni a földszinti konyhára - jó én személyesen 4x25 kg-t hordtam csak el, két zsákot ketten-ketten hurcibáltak a helyi, 45 kilós kolleginák), a többiek azért igen. Szépen kicsinosították az osztálytermeket, felkészültek a babák fogadására. Utolsó simítások még ma is zajlanak, de szerintem már nyitásra készen is állunk. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy egy kisfőnöktől eltekintve egyedül használom majd a hat fakkos irodát is.

Minden egyes nap, vagyis hát a hét első három napján, mivel a csütörtök-péntek szabad tanítom mindegyik csoportot, a kicsiket és a középsősöket délelőtt, a nagyokat délután. Egy-egy óra 30 percig tart, így talán nem rokkanok majd bele.

No, de elég a fecsegésből, rengeteg képet hoztam ma a tényleg mutatós ovinkról. Egyelőre még gyerekek nélkül.