Reggel estünk túl a másodéves osztály soron következő csoportjával a vizsgán. A mára esedékes tanulókon túl itt volt az egy hete elvérzett két csajszi is utolsó esélyként bizonyítani. Ezt eleve nem lett volna kötelező bevállalnom, kizárólag azért kaptak lehetőséget, mert nem akartam szemét lenni. Még ha kizárólag maguknak köszönhették, akkor is.

A mostani csoport tagjai átmentek kivétel nélkül. Ketten csak 60 ponttal, ami - mint sejthető - némi felkerekítés eredménye, de volt egy egészen kiváló, 98 pontos leányzó is, rá nagyon büszke voltam. Akadt még 93 pontos is, a többiek valahol 60 és ezek a felső értékek között végeztek.

A két renitenst hagytam a végére. Az egyikük úgy-ahogy boldogult. Nem számoltam pontot nála, csak hallgattam meg járt az agyam. Ő végül megkapta a szükséges minimumot.

Az utolsóként színre lépő diákom a China topikot kapta. Azt hiszem, belátható, hogy nem ördöngős. Általános, lényegében minden belefér, csak beszéljen az a szerencsétlen. El is kezdte, nagyon bénán, de aztán hamar feltűnt, hogy olvas. Valaki más kidolgozott szövegével próbálkozott.

Rövidre zártuk, aztán a csalást még jelentettem tanszéken. Én hülye még hagytam újrázni a múlt hét után.

______________________________________________________________________________

Bónuszként a végére: még így is én érzem szarul magam. Pedig akik ismernek, megmondhatják, hogy nem vagyok egy túlságosan barátságos, kedves ember. Akiket szeretek, azokkal igen, de máskülönben elég zárkózottan leledzek, s általában egyáltalán nem hatnak meg mások problémái. Úgy álltam neki ennek az egésznek is, hogy ha bukik a fél osztály, hát bukik, kit érdekel. Ennek ellenére mégis sajnálom őket, s tényleg átrugdosok gyakorlatilag mindenkit. Adtam már 60 pontnál kevesebbet két embernek is elsőre, de aztán mégis feljavítottam mindkét eredményt. Tegnap komolyan erőszakot kellett vennem magamon, hogy egy tényleg borzalmas elsőst ne engedjek át. (A mai lányon kívül ő eddig az egyetlen.) Nehéz keménynek lenni, s ez nagyon meglep. Őszintén.