Mint említettem, nem nagyon mozdultunk ki hongkongi napjaink alatt a hotelből, de egy-két érdekesség így is felbukkant. A bejegyzésben most háromról emlékezem meg.

1. Adapter

Bár a prospektus alapján egy díjnyertes szálláshelyen szálltunk meg, apróbb kellemetlenségek előfordultak. Az, hogy a jól jelzett kérés ellenére is zavarkolódott a személyzet, ennyire közel Kínához kevésbé meglepő. Bár virágelvtárs taktikája, miszerint egyszer kimegy ajtót nyitni mezítelen, állítólag működik, én ennyire nem vagyok bevállalós, így tűrni vagyok kénytelen. A második napon ötször próbáltak meg bejutni takarítani, ebből háromszor telefonáltak is - első két alkalommal nem szóltak bele, majd végül kérdezték, hogy minden rendben van-e, látják, hogy kinn a ne zavarj jel. Előzőleg már papírt is raktak be az ajtó alatt, ami arról szólt, hogy nem sikerült takarítaniuk, de ha szeretnénk mégis, jelezzük. De csak nem értenek. Mindegy, szerencsére a további néhány napban már a napi egyszeri telefonálással beéérték...

A nagyobb baj az árammal volt. Persze egészen érthető és logikusnak tűnő lépés, hogy Hongkongban nem számít a szállodaipar kínai vendégekre, mert miért is tennék. Majd pont ide jönnek, ilyen messze. Ennek megfelelően a brit szabványú konnektorokon kívül semmi nem volt, a kínai csatlakozókat nem lehetett bedugni. Szerencsére egy viszonylag nívósabb hotelről beszélünk, így aztán a recepcióról küldtek adaptert. A képen látható példányt.

Egészen nagyvonalú módon depozitot sem kértek cserébe, talán feltételezték, hogy a cirka 15 kilót nyomó jószágot nem tervezem meglovasítani. A monstrumra házilag applikált dugasz kifejezetten bizalomgerjesztő volt, de szerencsére se bennem, se a laptopomban nem esett kár.

2. Kóla

A szárazföldi Kínával kapcsolatos egyik legnagyobb szívfájdalmam, hogy a cukormentes üdítőket csak apró, félliteres vagy még kisebb kiszerelésekben árulják, a nagy palackoknak semmi nyoma, dacára annak, hogy a cukros dolgokból kapni mindenféle méretben.
Szerencsére Hongkong gazdagabb hely, itt már több a kövér ember, s talán ezzel függ össze, hogy a zérós kóla is fellelhető nagyobb verziókban. A dizájn egyes ismerőseim szerint gusztustalan, szerintünk inkább vicces. Ilyen kis alacsony, dundi palackok vannak forgalomban - az arányok szemléltetésére egy félliteres vizes flakon is szerepel a képen.

3. Falloszkagyló

Férjem munkanapja végén vacsizni voltunk, mint arról az előző posztban beszámoltam. Kifejezetten puccos, drága helyre vittek minket, amit mindennél jobban jeleznek a bejárati akváriumoknál látható fallosz- vagy iszapkagylók.
Ezek a méregdrága, Észak-Amerikából importált fura jószágok menő státuszszimbólumnak számítanak, s igencsak borsos áron mérik darabjukat (kb. 80-100 ezer forint körül). A mi menünkön nem szerepeltek, de akit érdekel bővebben ez az érdekes állat, angolul a geoduck név alatt keressen rá.

Az alakja után talán nem meglepő, de afrodiziákumként is szolgál, s állítólag az íze is finom.

Ideát a pet-palackok gyűjtésének nagy hagyománya van. A környezettudatosság nem igazán jellemző szempont, ellenben az üres, s amúgy csak a kukában, szemétként végző flakonokért némi pénzhez lehet jutni. A pontos árfolyamokat nem ismerem, de feltehetően nem nagy összegekről van szó, azonban ismerve a kínaiak praktikus természetét, ez is lehetőség, amit érdemes megragadni.

Magam sem vagyok túlzottan zöld. Persze, elismerem, hogy fontos téma és számtalan egyszerű módszerrel javíthatnánk a bolygó állapotán, mindazonáltal én is kényelmes vagyok, mint embertársaim zöme, így aztán túlzásokba sosem estem e téren. A szelektív kuka messze volt, meg amúgy is válogassa külön a szemetet az elempé, kb. ehhez hasonló gondolatok kavarogtak az agyamban, amiért bizonyára kapnék is rendesen egy ökotalálkozón.

Kína azonban, csodálatos módon még engem is megváltoztat. Na, mielőtt teljesen meghatódnátok, beismerem, ezúttal is csak a lustaság győzelméről beszélhetünk. Miután elvétve főzök, így hagyományos szemetem alig keletkezik, eltekintve a szomjoltó szenvedélyem jeleitől. A műanyag palack ronda teremtmény. Könnyű ugyan, de sok helyet foglal, hacsak nem veszem a fáradtságot (általában nem veszem) arra, hogy kiszorítsam belőle a szuszt. Miután a kólát ipari mennyiségben iszom, így hulladék is akad bőven. A házban nincs kuka, így kb. 50 métert kell sétáljak az úton a kis kerekes kordéig, ha meg akarok tőle szabadulni.

Az amúgy roppant lerobbant lépcsőházunk lépcsőfordulóján a kezdetek óta hatalmas zsákok sorakoztak. Valamelyik lakó ezekbe gyűjti a flakonokat, s pár hetente el is viteti őket. Ezekhez hozzáférni csak cirka 3 méter a lakás bejáratától, így aztán egy ideje már én is csak ide szórom a kóláspeteket.

Éljen a szelektív hulladékgyűjtés. Zöldülök.

Ígérem, többet nem adok bejegyzésnek ilyen hosszú címet, de nem tudtam dönteni. Mindkét része igaz, s attól függ, honnan nézzük. De inkább belevágok a közepébe.

Bizonyára mindannyiunknak megvan a maga hülyesége, nekem jutott több is. Ezek egy része inkább maradjon az én titkom, de azt nehezen is tudnám elrejteni, hogy bolondulok az amerikai üdítőipari óriás barna löttyéért. Józanul szemlélve magam is tisztában vagyok vele, hogy jobb lenne vele leállnom, de a függőség nagy úr. Plusz idén már krisztusi korba lépek, ha eddig nem változtam, akkor most már maradok is hülye.

Tény, ami tény, különösen a nyári melegben ipari mennyiségben öntöm le a torkomon kedvelt üdítőmet. Olyankor képes vagyok akár négy literrel is végezni, míg a hűvösebb téli napokon beérem kettővel is.
Valamikor régen még a hagyományosat ittam, illetve hosszú időn át a cseresznyéset, de miután egy korábbi jelentős testsúlygyarapodással leszámoltam, kólában is átálltam a cukormentesre. A light-ot meg a maxos pepsit nem nagyon bírom, ellenben a zérós koka kedvemre való.
A váltásnak most lesz idén talán nyolcadik éve, mostanra a cukrozottat egyáltalán nem bírom meginni.

Ez a kólás mizéria persze egyéni szocprobléma, ami miatt a blog hasábjaira kívánkozik az az, hogy Kínában elég nehézkes a diétás üdítőkhöz hozzáférni. Vidéken legalábbis. Ez feltehetően összefügg azzal is, hogy nincs igazán nagy piaca. A kínaiak körében még mindig kevesen kövérek (a nagyvárosok más kérdés), így nem is érdekli őket, hogy mennyi kalóriát öntenek magukba. 

Wuhanban vagy Chongqingban, s a többi fejlettebb vagy nagyobb településen persze kapni sűrűbben cukormentes löttyöt is, de Fengjieben és itt Xianningben sem elterjedt. Xianningben két nagyobb bevásárlóközpont van: a suliközeli Zhongshang és a belvárosi Zhongbai áruházak. Utóbbiban egyáltalán nem tartanak, az előbbiből meg már elhordtam az idők során nyakukon maradt készlet összes darabját.

A kampusz keleti kapuján túl húzódó kisebb boltok egyikében rákérdeztem a múlt héten. Ugyan még sosem hallottak erről a termékről, de utánanéztek. Három napja szóltak, hogy Xianningből nem tudnak rendelni, de találtak Wuhanban és onnan kérnek nekem. Ma arra jártam, s tényleg, hoztak is. A nagy tételre, s leendő folyamatos vásárlásra való tekintettel még engedtek is az árból, s biztosítottak róla, hogy lesz folyamatosan a kért mennyiségben.

Még mindig jó itt ügyfélnek lenni. Nem felejtették el, ki van kiért.