Immár a hotelben pötyögök, merthogy lassan azért ideértünk. Virágék hiába jöttek sokkal hamarabb, némi kavar miatt csak velem egy időben kapták meg a szobájukat, de a lényeg, hogy már mindannyian beköltöztünk.

A hely kellemes, mint az ilyen nívósabb hotelek általában, az ötödiken van egy terasz medencével, s természetesen minden szükséges parasztvakítással fel van szerelve. Szerencsére egy 50 méterre már 7/11 is van.

Ma még elvileg vacsiztatnak bennünket, aztán többet még én sem tudok. Lassan felfrissítem magam és kezdődik a thaiföldi hét. Jó itt.

No, szerencsére már a részletek is világosak, 16:40-kor szállok fel a thai főváros felé, s elvileg fél 7-re már oda is érek. Virágelvtárs már kettő felé megérkezik, így ezúttal ő a gyorsabb.

A jelek szerint ezúttal egy másik mutatós hotelt választottak, a Swissotel bangkoki  darabjában leszünk elszállásolva, amely a netes képek alapján nem tűnik rossznak. 16-án jövök majd vissza, a 15-i rendezvényt követően. A szöveg mégsem annyira hatalmas, csak 14 oldal, ppt, a nagy része kép vagy ábra.

Már összehurcolkodtam, s lassacskán elmetrózom majd a shenzheni légikikötőbe, ahol eddig én még soha nem repültem, dacára annak, hogy már itt élek egy ideje. Eddig vagy Kanton vagy legutóbb Hongkong repterét használtam, a legközelebbi élményem az itteni darabról az, amikor férjemért másztam ki tavaly október elején, amikor ő is megjött Urumcsiból. No, ez most a jelek szerint megváltozik.

Igyekszem hamar kimenni, mert előfordult már, hogy fél órára is feltartottak, s a gépről nem szeretnék lemaradni. Hónap végén elvileg lejár az egyébként is érvénytelenített xinjiangi vízumom, talán utána már nem vegzálnak. Kicsit kellemetlen, de ennyi még belefér.

Legközelebb majd este kukkantok be, már Thaiföldről.

Miután a jegy részleteit még mindig nem kaptam meg, így egyelőre csak annyit tudok, hogy aznap megyek, közvetlenül Shenzhenből, illetve hogy 16-án jövök vissza.

A klíma feltehetően nem lesz gyökeresen eltérő a jelenleg itt uralkodótól, s lesz 7/11-es melegszendvics, virágelvtárs és ehető rovarok, szóval annyira nem lesz rossz Bangkokban. Bár ha megint olyan szállodába visznek, ahol épp felújítás alatt áll a medence és emiatt valami más helyet kínálnak csak fel úszkálni, akkor lehet hogy felvágom az ereimet és megszűnik a blog. Na jó, nem. Valahogy talán kibírom.

Szóval érezzetek együtt velem, mert ismét Délkelet-Ázsiába csatangolok.

A Kínai Népköztársaság, mint azt a neve engedni sejteti, egy szocialista államalakulat. 1949-ben, hosszú polgárháborút követően a Mao Zedong vezette kommunisták vették birtokba az országot, riválisukat, a Guomindangot Taiwanra és néhány kisebb szigetre szorítva vissza.

A kezdetben erősen szélsőséges ideológiák által irányított vezetés a legsötétebb sztálinizmusra jellemző tettek sorát hajtotta végre. Rövid úton államosítottak mindent, a parasztokat kommunákba szervezték, s a magántulajdon néhány személyes ingóságtól eltekintve gyakorlatilag megszűnt létezni. Több, kudarcba fúlt, s hatalmas károkat okozó kísérletet - legékesebb példaként említhető a Nagy Ugrás - követően néha lazítottak a gyeplőn, de gyökeres fordulat csak Mao halála után, Deng Xiaoping hatalomra kerülésével következett be.

A mezőgazdasági kommunákat a gyakorlatban felszámolták, s a parasztok hosszú távú bérlet formájában saját földet kaptak, ahol a kötött áron államilag felvásárolt mennyiségen felüli felesleggel szabadon rendelkezhettek. Az eredmény sem maradt el, a mezőgazdasági termelés néhány éven belül többszörösére nőtt. A működőtőke Kínába csábítása érdekében elkezdték becsalogatni a külföldi multikat, kezdetben a különleges gazdasági övezetek területén, a reform elmélyülésével egész Kínában.

A korábban sem túlfejlett állami ellátásokat drasztikusan megnyesték, s mellette vállalkozásokra bátorították a lakosságot. A korábban megvetendő gazdagság hajszolása egyenesen kívánatos cél lett, s az erre fogékony közönség nagyon hamar újra felépítette a privát szektort. A korábban az állam tulajdonát képező lakásokat is kedvezményes áron történő megvételre kínálták fel, ennek hatására szinte majdnem minden otthon magántulajdonba került.

Az adminisztratív szabályzók lebontása mellett törvényhozói garanciákat is kellett vállalni, hogy a befektetések biztonsága biztosítva legyen. Megfogalmazták a magántulajdon (néhány speciális esettől eltekintve) elidegeníthetetlenségét, a tulajdon - törvényekkel összhangban lévő - szabad felhasználását, beleértve az eladást, bérbe adást, jövedelemszerzést. A föld kivételével engedélyezték a magántulajdon minden formáját, s ma gyakorlatilag ugyanúgy lehet birtokolni bármit, mint a világ túlnyomó részén.

Van azonban egy aprócska részlet, ami miatt a rendszer erősen sajátos. Kínában, mint feljebb is említettem, a föld továbbra is az állam - vidéken a falusi közösségek - tulajdona, s ez mindenféle földterületet magában foglal, azok hasznosítási funkciójától függetlenül. A lakosok saját, vitathatatlan tulajdonát képezik az ingatlanok, de a parcella, amin állnak, nem az övék. A helyzet ellentmondását anno úgy igyekeztek feloldani, hogy a földterületeket tartós bérletbe adták ki. Üzleti és turisztikai célú ingatlanok esetén ez 40 évet jelent, ipari, oktatási, kulturális és kutatási ingatlanokénál 50-et, míg a lakás céljára használt földeknél legfeljebb 70-et. 

Mivel a törvény megszületésekor feltehetően maguk a törvényalkotók sem nagyon tudtak végleges megoldást kitalálni, így hozták létre a lakások földjének hetven éves bérleti jogát. A 70 év kellően távolinak tűnt ahhoz, hogy legyen idő az utókornak foglalkozni a helyzettel, a legkorábban megvalósult ilyen távú bérletek kapcsán 2030 körül lesz esedékes a probléma. 2007-ben, a legutóbbi törvénykiegészítéssel világossá tették, hogy a bérleti szerződést annak lejártakor meghosszabbítják, de a procedúra mikéntjével kapcsolatban sok bizonytalanság merült fel.

Akadtak azonban 20 éves lízingek is. Tavaly decemberben Wenzhouban járt így nagy számú lakástulajdonos. Eredetileg felmerült, hogy az új szerződés aláírásához igencsak borsos, esetenként az ingatlan értékének egyharmadára rúgó díjazást kell fizetni, ez végül külön költségek nélkül valósult meg. Az eset precedenst teremthet a kérdésben, s idén márciusban maga Li Keqiang, Kína elnöke sietett közölni, hogy a wenzhoui gyakorlat lesz az általános, s az erről szóló törvény már kidolgozási fázisban van.

A bérlet meghosszabbításával kapcsolat félelmek korábban elég komoly reakciókat váltottak ki a lakosság körében, bár erős támogatottsággal bírt egy elfogadó nézet is. Utóbbiak fő érve az volt, hogy Kínát az USA-val párhuzamba állítva nincs nagy különbség akkor sem, ha 70 év után újra fizetni kell, hiszen Kínában az USA-val ellentétben nincs ingatlanadó. E logika mentén csak a fizetés kondíciói különböznek.
A legújabb történések szerint viszont úgy néz ki, hogy nem lesznek költségek, bár persze az ingatlanadó még előkerülhet Kínában is a jövőben.

A törvény garantálja az ingatlanok elidegeníthetetlenségét, azonban akadnak kivételek. Kínában rohamtempóban zajlott és zajlik az ország (át)építése, az infrastruktúra, ingatlanok, ipar igényei mind-mind temérdek építkezéssel járnak.

Érthető módon sok lakóingatlan volt útban, s a törvény eredeti megfogalmazása elég nagy teret enged annak értelmezéséhez, hogy pl. mi tekinthető közérdeknek. A kisajátítás során - melyben maga a földtulajdon nem cserél gazdát, hiszen az eleve az államé - kárpótlás jár a telken álló ingatlanokért. Ehhez ma a piaci árakat veszik figyelembe, s jár még némi költözési támogatás is.
Mivel a rendszer elég sok visszaélésre adott lehetőséget, s előfordultak botrányos esetek is, 2011 januárjában több módosítást is bevezettek. Míg korábban ha a tulajdonos nem volt együttműködő, akár lerombolták a közműveket is, kényszerítve őt a szerződés aláírására, most már ez illegális, s ha nem jutnak megegyezésre, kizárólag bírósági ítéletet követően van lehetőség a kisajátítás forszírozására.

Zárásként néhány kép arról, milyen hatalmas változások zajlottak le az elmúlt évtizedekben. Galériában, magyarázatokkal.

Most már lassan egy hónapja annak, hogy férjem is elkísér, amikor K1-es óráim vannak a nyelvsuliban. Az első néhány alkalommal csak annyi volt a dolga, hogy figyeljen és szokja a gyerekeket meg ők is őt.

Automatikus módon nincs meg benne a kölykökkel való bánásmód mikéntje, korábban jellemzően kitért az útjukból, s még a rokon kisgyerekekkel sem nagyon tudott mit kezdeni. Szerencsére a jelek szerint ez fejleszthető tulajdonság, most már jól elvan velük, s mivel ő maga is elég idióta, ezzel  korosztállyal nagyon jól megértik egymást.

Egyre több feladatot adtam át neki, beszél hozzájuk, énekel nekik, s gyakoroltat dolgokat. Most már csak az új anyagokat adom át én, a többi rá hárul. Az akcentusa egyáltalán nem rossz - ez önfényezőnek fog hangzani, de vállalom, hogy feltehetően azért, mert velem kezdett bele az angolba, s otthon egy darab angolórája sem volt. Azóta is javarészt angolul kommunikálunk egymással, s a gyakorlásnak is meglett az eredménye: most már simán eldumál hétköznapi dolgokról bárkivel, bármikor. A magasabb szintű nyelvtan megtanítását már nem erőltettem, a könyvet elhagytuk egy jó ideje. Még az igeidők mindegyikét sem tanítottam meg neki: a present perfectet még ismeri, de a többi perfect igeidőt már nem. Majd egyszer, valamikor ha fogékony lesz rá, elmagyarázom neki ezeket is, de mivel a hétköznapokban amúgy sem nagyon használná őket, úgyis elfelejtené.
Mivel a meglévő tudása bőségesen felülmúlja azt, amit az aprólékoknak a fejébe próbálnánk verni, s mivel szeptembertől egymagam lennék kénytelen vinni az összes órát, így adta magát bennem a gondolat, hogy a picik oktatására muszáj lesz befognom őt.

Ha minden jól alakul majd, s egyelőre nagyon úgy néz ki, az új félévben rábízom majd a K1 és talán részben a K1-advanced osztályokat, rám meg maradnak a nagyobbak. Természetesen a háttérben ott leszek, s megbeszélem vele, hogy mikor mit csináljon, de az eredményeket látva szerintem minden okom megvan az optimizmusra. Jó, eleve nem agysebészet ezeket az órákat megtartani, de jól is kezeli a piciket, s ők is bírják őt.

Vízumügyi okok miatt kéthavonta kénytelenek vagyunk elhagyni az országot, ami szerencsére Shenzhenből kevés macerával megvalósítható. Két határátlépő pont is megközelíthető metróval, Futian Kou'an illetve Luohu állomások az érintettek.
Mi rendszerint a futiani átkelőt szoktuk használni, mert a lakáshoz ez esik közelebb, s csak egy átszállást igényel. Mivel a határátkelés egyetlen célja ilyenkor a kínai tartózkodás újabb két hónappal való meghosszítása, s mert egyébként sem szívem csücske Hongkong, Futian ideális választás, hiszen a határ hongkongi oldalán van egy autóbuszos végállomás is, ahová emiatt ki lehet menni, s azon keresztül már vissza is lehet jutni a határátkelőhely ellentétes irányú szintjére.

Hongkong határövezete ugyanis zárt, csak úgy nem lehet szabadon bóklászni. Ez a már elég régóta élő gyakorlat az egykoron népszerű illegális, Kína felőli bevándorlás nehezítésére született, felemás sikerrel. Természetesen vannak teljesen legális részek a pajzson: a közúti közlekedés céljára szolgáló utakon nyugodtan megközelíthetőek a Kínába vezető belépési pontok, de a határ zöldövezeti részén való csellengést kevésbé veszik szívesen.

Tegnapelőtt megint át kellett kelnünk - némiképp kevésbé volt hozzá humorom, különösen, hogy pár nap múlva megyek Thaiföldre, de sajnos az időzítés néhány nappal pont a Kínában való tartózkodásom legális határideje utánra esik - ez van. Mivel a monszun megérkeztével gyakorlatilag kínszenvedés a szabadban tartózkodni, napközben nem is indultunk neki, csak már este, nyolc után, ami miatt kénytelenek voltunk ezúttal Luohut választani - ez utóbbi helyszín éjfélig operál, míg a másik hamarabb zár.
Itt eddig életemben egyszer fordultam meg, még a xianningi évem alatt, amikor a téli szünetben nekiindultam a Szingapúr-Nyugat-Malajzia-Thaiföld hármast felfedezni. Shenzhenig vonatoztam, s mivel a vonat a luohui vasútállomáson fejezte be az útját, ez a helyszín volt a magától értetődő. Sok emlékem nem is maradt róla azon túl, hogy rohadt hosszú ideig tartott kivárni a sort.

Most vasárnap este lévén elvétve bóklásztak emberek. Azon nem lepődtem meg, hogy további vizsgálatokra elkísértek, ez már a mindenkori rutinnak látszik, azon már jobban, hogy még 10 percig sem tartott, s már mehettem is tovább. Miután ez visszafelé is ugyanígy zajlott, s mert legutóbb Hongkongból hazafelé sem vett igénybe több időt Futiannél, elképzelhető, hogy valamit hatott a kantoni repteres határőr riportja. Vagy csak ezen az állomáson rutinosabbak a munkások. Majd kiderül a jövőben.

Átérve Hongkongba azonnal kerestem a visszautat. Hiába csekkoltam azonban, csak a hongkongi metróhoz lehet kijutni, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a metró oldalsó peronjai miatt egy állomásnyi távolságot utazni is kell. Nem szívesen törődök bele az ilyen szivatásokba, úgyhogy párszor még végigbóklásztam a terepet, amíg végül találtam egy üvegajtók mögötti dolgozói liftet. Bár elvileg csak engedéllyel, a munkások használhatnák, nem volt a helyszínen senki, aki utunkat állta volna, s még a velünk együtt leliftező takarítónő arca sem rezdült.

Szerencsére két emelettel lejjebb az indulási oldalra jutottunk, ahonnan már mehettünk is vissza Kínába. Ha errefelé leszek kénytelen fordulni legközelebb is, legalább már tudom a módját.