Nem, még mindig nem kaptam kedvet a gyermekvállaláshoz, s ez a helyzet már kétlem is, hogy a jövőben változni fog.

Noha a gyerekekhez tartósan, életvitelszerűen nem nagyon van türelmem, a kisállatok egy másik kérdés. Korábban bő tíz évig foglalkoztam tengerimalacokkal, de ennek sajnos már elég régen vége szakadt. Mindig is incselkedtem a gondolattal, hogy valamikor újrakezdjem, mert iszonyat imádom ezeket a kis legelésző rágcsálókat. Mivel Kínában ehhez nem igazán voltak alkalmas körülmények, nem is éltem ki ez irányú vonzalmaimat. Itt viszont bőven van helyünk, s a klímának hála egész évben fű is, így végül engedtem a csábításnak.

Anélkül, hogy nagyon ilyen irányba vinném a blogot, azt a laikusok számára el kell mondjam, hogy ezek az állatok cirka 6-8 évig élnek, s tartásuk nem kicsi felelősség. Érző, szociális lények, s a megfelelő egyedek beszerzése még otthon sem annyira egyszerű, itt meg pláne. A keverékek génállománya sokszor problémás, mivel a kereskedésekben, hozzá nem értő hobbiszaporítóknál gyakori a beltenyészet, s a túl korai vemhességek is. Kínában, ha hébe-hóba láttam tengerimalacot, kivétel nélkül borzalmas körülmények között sínylődtek, s rendkívül alultápláltak voltak. Ezek után Vietnámban sem számítottam jobb helyzetre.

Pedigrés, tenyésztett állatok esetén is vannak bibik, az ő genetikájuk a sok azonos allél miatt valamivel egysíkúbb, mint egy egészséges keveréké, de kevesebb az egészségügyi probléma, s ellenőrizhető a családfa.

Vietnámban feltehetően nincsenek normális tenyésztők, így Ausztráliában vagy Szingapúrban kezdtem el gondolkodni. Utóbbiban találtam is néhány szimpatikusnak tűnő szakembert, s nekem tetsző kölyköket is. Az élet azonban közbeszólt. Nha Trang-i felfedezőtúráink egyikén belefutottunk egy állatkereskedésbe, ahol malacok is voltak. Szegényeken nagyon megesett a szívem, így három kislányt muszáj volt kimentenem. Szívfacsaróan kicsi helyen voltak, nemenként nem különválogatva, rácsos padlójú ketrecben (ez utóbbi nagyon nem nekik való, tönkreteszi a lábaikat). Az étel sem volt megfelelő, s túl sokat sem kaphattak, mert nagyon soványak is voltak.

Szóval hazahoztuk őket, s a lépcső alatti egykori haltartó helyre kerültek. Mostanra egész szépen be is rendezkedtem náluk, s kezdenek barátkozni is. A legkisebb sajnos majdnem biztosan vemhes, ami nagyon nem jó hír, de még reménykedem, hogy tévedek. A másik kettő talán megúszta, rajtuk semmi jel, de ha az elmúlt néhány napban estek meg, még bő egy hónapig ez sem kizárható.

A szomorú előéletük ellenére most jól vannak, életükben először futkároznak, s láthatóan boldogok. Ha nem rejtenek meglepetést, én is maradéktalanul az leszek, ha mégis, majd megoldjuk, csak ne legyen komplikáció.

És ha már ennyit ömlengtem, jöjjön egy jó adag kép is.

________________________________________________________

Bár imádom ezeket a jószágokat, tisztában vagyok vele, hogy nem mindenki érez hasonlóképp. Szerencsére megvannak a hasonló fanatikusoknak szóló fórumok, így ki tudom élni a megosztási hajlamaimat is, ha elkap a hév. A Szecsuánblog nem fog átmenni gügyögésbe, s életük minden egyes rezdülésével sem akarok itt boldogítani senkit. Azt azért nem garantálom, hogy hébe-hóba nem hallotok a velük kapcsolatos fejleményekről, de igyekszem visszafogni magam.

Restellkedve vallom be, hogy a viet gasztronómia örömeit még nem nagyon tapasztaltam meg. Részben, mert még mindig igyekszem fogyni (a javulás látványos, de pici még van), így eleve nem sokat eszem, részben mert a normális ízű bagettekkel még azóta sem tudok betelni. A már megénekelt phở mellett csak egyszer ettünk helyit, a város központi piaca mellett.

A kifejezetten nem drasztikus áron (tojástól, egyéb kiegészítőktől függően 33-45000 đồngért) vesztegetett borda nagyon is jó választásnak bizonyult, ínycsiklandó, édes ízzel. Ha teleettem magam bagettekkel, egész biztosan terem itt is még számomra babér.

Ma sikerült ezt is elrendezni, s a jövő héten kezdek egy helyi magánsuliban, illetve tartok egy demót is egy nyelviskolában. A bérek persze nem kínaiak, de nha trangi viszonylatban nem is rosszak, s ami a fő, ha mindegyik beválik, akkor már garantáltan több lesz a helyi bevételünk, mint a kiadásunk. Kezdetnek ez több, mint szuper.

Valahogy az jött le, hogy azért olyan nagyon nincsenek elkapatva jó tanerőkkel, mert én a kínai éveimmel már erősen tapasztaltnak tűnök és azért is meg lettem dicsérve, hogy milyen kényelmesen ki tudok állni a diákok elé.
Maga a munka nagyon könnyűnek tűnik és a diákok sem borzasztóak. Elég sokan aktívak és a rosszalkodás is kezelhető mértékű.

Veve lassan megkeresi az első đồngjait Vietnámban. 

Ma lőttem ezt a cirka 6 perces videót, mialatt férjem elvezetett a Big C nevezetű bevásárlóközpontba.

A felvételen jól megfigyelhető a nha trangi forgalom dinamikája, ilyen, amikor tele az út. A hangminőségért előre is bocs.

Tegnap ezzel kapcsolatban is elhárult minden akadály. De nem itt kezdődött...

Már legutóbbi hazai látogatásunkkor eldöntöttük, hogy legközelebb ők jönnek hozzánk. Egyrészt árban kb. ugyanott vagyunk, másrészt mi már sokat voltunk Magyarországon, ők viszont még soha nem jártak errefelé.
Eredetileg persze még Kína volt az úti cél, de ez a közelmúlt eseményeinek fényében enyhén módosult, ami ebből a szempontból még szerencsés fordulatnak is tekinthető, hiszen ez a tengerparti, melegebb üdülőváros, s az itt bérelt nagy befogadóképességű ház egyaránt alkalmasabb plusz három fő fogadására.

A jegyüket már bő egy hónapja megvettem, a Qatarral jönnek majd Saigonig, dohai átszállással. Saigonban már mi várjuk őket, s együtt röppenünk el Nha Trang-ba a Vietnam Airlines-szal. Ez utóbbi viszonylatra nagyon olcsó, cirka 6000 forintba kerülő jegyek is akadnak, ami kifejezetten barátságos. A belföldi jegyeket már Vietnámba érkezésünket követően vettem meg.

Kellett még nekik vízum is, szerencsére turistából is akad előzetes igénylés után reptéren beszerezhető fajta. Ezt néhány napja vettem meg, s talán két nap alatt el is készült az igazoló papír.

A dolog legbonyolultabb része tegnap zajlott le, s egy fél napomba került. Az igazoló papírokat ugyanis ki kell nyomtatni, s már Ferihegyen lobogtatni, hogy egyáltalán beszállhassanak. A Saigonban megszerzendő vízumhoz kell még egy vízumigénylő nyomtatvány is, ami ugyan ott helyben is van, de gyorsítási és kényelmi szempontokból ezt is érdemes előre kinyomtatni és kitölteni. 

Szóval nyomtatás... Ez így elsőre nem tűnik túl bizarr mutatványnak, de felmenőim átlagéletkora közel 60 év, s az is egy kisebb csoda, hogy a skype használatát elsajátították.
Azt eleve tudtam, hogy vagy valaki másra kell bízni, aki majd elviszi nekik a kész papírokat, vagy esetleg otthon megpróbálni a nyomtatóm segítségével, de ennek sikerével kapcsolatban voltak kétségeim. A távoli asztali használat megoldást jelenthetett volna, de annak beállításával már végképp nem akartam szenvedtetni őket, szóval maradt a skype-os beszélgetés.

A nyomtató csatlakoztatása még aránylag egyszerű volt, bár az USB-kábel helye kicsit nehezen lett meg. Szerencsétlenségünkre nem volt fenn driver, így elsőként azt kellett megoldani. Én ugyan skype-on át küldhetek linkeket, fájlokat, de ezután kb. öt perc legalább, mire észreveszik, hogy náluk ez hol jelenik meg.

No mindegy, a driver végül némi nehézségek árán felment, s az első képfájl kinyomtatása is megtörtént. A másikat pdf-ben küldték, úgyhogy előbb Acrobatot telepíttettem. Végül ez is meglett, s sikerült ezt is kiokádni magából a printernek.

A bonyodalmak ezután jöttek, mivel kiürült a fekete patron. Kénytelen-kelletlen én is szedtem le pár programot (új telepítés, alig van még fenn valami), s végül sötétszürke színre varázsoltam a nyomtatványokat. Ezután már aránylag gyorsan megvoltunk, s végül minden papírral végeztünk.
Ehhez képest már az igénylőlapok kitöltetése is gyerekjáték volt.

Most már csak jönniük kell.

Vietnám, amióta kínai mintára nekikezdett a gazdasági reformoknak a nyolcvanas években, töretlenül fejlődik. Volt honnan, az elmúlt évszázadban szinte állandóan háború volt. Megvívták függetlenségi harcukat a franciák ellen, majd a világpolitikai sakkjátszmáknak köszönhetően jöttek az amerikaiak. Mielőtt 1975-ben végleg eltűntek, még bőven tettek róla, hogy az országot visszanapalmozzák a középkorba.

Egy a lényeg: ilyen pusztítások után van honnan elindulni. A recept mindenesetre működni látszik, s a helyzet mostanra odáig fajult, hogy Vietnám vált a bolygó leggyorsabban fejlődő gazdaságává. 
Ez kétségtelenül szép dolog, de a helyiek még így is elég messze vannak a gazdagságtól. Vietnám egyértelműen szegényebb, mint Kína, jelenleg még jócskán le van maradva. 

Hogy mégis mindenki milliomos, az a helyi pénz értékének köszönhető. A viet valuta, a đồng az újraegyesítés (1975) után néhány évvel debütált, mint egységes nemzeti fizetőeszköz. Hasonló nevű északi és déli pénzek voltak előtte is.

Az új đồng néhány évig még látványosan nem vesztett az értékéből, 1985-ben csupán egy nullát vágtak le róla. A helyzetet ez mégsem kezelte eléggé, ugyanis innentől már nem volt megállás, s kitartóan magas infláció vette kezdetét, amely elhúzódott a 90-es évek közepéig. Azóta a đồng nagyjából stabilizálódott (bár a dollárhoz képest a sávos leértékelésnek köszönhetően csökken az értéke, ez - igaz, már eléggé visszafogott formában - még ma is tart), de a nullák levágását még nem lépték meg, így bárki könnyedén milliós értékekkel futkározhat.

Egy forint ma nagyjából 87 đồngot ér, vagyis egy amerikai dollár kb. 22700-at. Váltópénzek már időtlen idők óta nincsenek, s a fémpénzek is eltűntek. A legkisebb címlet ma az 500 đồngos, bár ezt sűrűn nem látni, míg a legnagyobb az 500000-es. Utóbbi majdnem hatezer magyar forintot ér. 
A nagy bevásárlóközpontoktól eltekintve általában nem is írják ki az utolsó három nullát az áraknál.

A pénzek egy jó része amúgy már poliészter, s a címoldalakon kivétel nélkül Ho apó pózol.

Említettem már, hogy bár földrajzi értelemben közel lakunk a belvároshoz, amúgy meg a szigetek milyensége miatt kinn a világ végén.

Ez a tegnapi motoros videó azt mutatja meg, milyen az út a háztól a már autók által is használható normális útig.

Ma piacozni voltunk, ha már akad egy közeli a környéken, Vĩnh Hải városrészben.

Ez a piac teljesen helyi, kiesik a turistarész forgatagából, így az árak is a helyiekre vannak szabva, akárcsak a fellelhető árukészlet. S kellően harmadik világbeli hangulat is honol. Húst egész biztosan nem vennék itt, de élőállat is vágatható, s rengeteg gyümölcs és zöldség is akad. S persze bánh mì chuột is, ami szó szerint kenyéregér, amúgy meg egy kisebbecske pékáru, abszolút vállalható, nyugatias ízzel. Itt egyértelműen nincs kenyérhiány. 

Az árak is kifejezetten barátságosak. Három normál méretű lime-ért fizettünk cirka 50, 6-7 paradicsomért 110, 10 kisebb tojásért 190 forintnyi đồngot. A legnagyobb tojások belekerülnek 2400 đồngba is (kb. 28 Ft), s a kettő között akad még vagy három árkategória. Van kacsatojás is, valamivel drágábban, de még mindig olcsón.

A helyiek erősen délies mentalitással bírnak. Sziesztáznak úton-útfélen. Érdemes megvizsgálni a képeket, akadnak szendergő árusító hölgyek is.

Nha Trang Vietnám déli részén fekszik, trópusi éghajlaton. Nem nagy város, cirka négyszázezres, így abszolút élhető méretű. Nagysága alapján az országon belül sem tartozik a nagyok közé, csupán a nyolcadik a sorban. Ezzel együtt sem elhanyagolható, mert ez Vietnám legjelentősebb turistadesztinációja, az egyik legkellemesebb időjárással.

A város nem nagy területre sem, egy cirka 5 km-es sugarú kör lefedi csaknem az egészet, így távolságok is alig léteznek. A kínai városok hatalmas épületei után megnyugtatóan hatnak az itteni átlag három-négyszintes házak, magasabb példányokból nem sok akad, de azért áll és épül 1-2 huszonx emeletes magasház is. De határozottan nem ez a jellemző.
Mint az alábbi képen is látszik, mi egy folyami szigeten élünk, s másik két szigeten át vagyunk megközelíthetőek, kizárólag motoroknak elég széles utakon.

A ház maga hatalmas és kifejezetten szép. Az emeleten két háló és két fürdőszoba, a földszinten nappali, konyha, fürdő és étkező van, s hátul van egy apró kertünk is, s az első udvaron is áll néhány növény. A szomszédság is csendes, s három oldalról üres parcella áll mellettünk, amelyek egyikén kókuszpálmák nőnek nagy számban. A folyó is csak néhány percnyire van.

A zöldterületeken sűrűn bóklásznak kecskék, s olykor csirkék is. A ház hátsó része után közvetlenül áll egy másik, nagyobb, ahol állítólag egy amcsi él. Madarakat tart, így az erkélyről ezek hangjait lehet hallani. A néhány tényleg mutatós, zömmel nyugatiak által lakott épület mellett a népesség zöme a szigeteken is helyi, akik eléggé más fajta házakban élnek, s európai szemmel nem is túl komfortosan. A szűk utak mentén boltok is akadnak, alapvető cikkeket így itt is kapni, de kiérve a már normális utakkal is rendelkező, innen utolsó szigetre már közepesebb méretű vásárlóhelyek is akadnak. Az egyik nagyobb helyi piac sincs messze.

Raktam be néhány képet a ház belsejéről is. Egyelőre még elég üres, mert a cuccok még úton és kicsit nagy a rumli is. 

Eddig abszolút bejön az ittlét, s szerencsénkre az eső is alig esik, noha épp itt lenne az ideje. Ha mégis rákezd, hát annyi baj legyen, még mindig nem vagyunk cukorból.

Ma végre megjöttek a szakemberek és elvégezték a bekötést. Munkatempójukat és hozzáértésüket látva nem csodálkozom azon, hogy négy napba került kiérniük, elvégre cirka nyolc kliens simán lehetett még előttünk, s kötve hiszem, hogy naponta kettőnél több címen képesek végezni.

Korán, már kilenc előtt itt voltak, s már majdnem dél volt, mire leléptek. Ezután szinte egész Vietnám bezár bő két órára, elég délies hangulat van a sziesztához.
Ittlétük alatt nem csináltak sokat. A feladatuk egyébként annyiból állt, hogy a ház bejáratától kb. két méterre álló póznáról idevezessék a kábelt, a kábel végére ráapplikálják a dugaszt, majd valamit konfiguráljanak a magukkal hozott routeren.

Hosszú tanácskozás előzte meg, hogy hol kerüljön a házba a vezeték, majd végül a már meglévő nyílásra szavaztak (elvileg korábban is volt már itt net). Bár szerettük volna, ha a kábelt egészen a felső szintig elvezetik (elég nagy a ház, s idefenn már kicsit gyengébb a jel, ha a router lenn van), ez meghaladta a képességeiket, így inkább behúzták cirka egy méternyire, s a dobozt elhelyezték a kanapé tetején. Mert miért ne.
Ejtőztek hosszan a padlón is, érdemi tevékenységet nem csinálva, de hát ez van, ezt kell szeretni. Végül nagy nehezen leléptek, amit már egészen kitörő örömmel fogadtam, hisz' ez egyúttal azt is jelentette, hogy nekiállhatunk a mi részünknek.

Szerencsére a teljes kábelhosszal nem spóroltak, feltekerve ott lógott a házoldalon legalább 20-30 méternyi, így ezt kibontottuk, behúztuk, majd felvezettük a vezetéket az emeletre. Maradt még bőven anyag így is. És az egész manőver nem igényelt többet 10 percnél, s csak azért tartott ilyen sokáig, mert egy-két helyen létrát kellett használnunk.

Korábban nehezen hittem volna, de a kínai szakik is tűnhetnek vérprofinak. Csak meg kellett találni a számukra kedvező összehasonlításhoz szükséges versenyzőket.