Tegnap épp a suli északi főbejáratával szemközti utcai árusokat vettük célba egy kis harapnivalóért, amikor megjelent egy hapsi és elkezdett mindenféléket magyarázni.

Végül kiderült, hogy nyelvsulija van nem messze, s épp szüksége volna egy europid küllemű lényre ott. Alapvetően nem akartam elutasító lenni, hiszen akár valami jó is kisülhet ebből, így megadtam neki a wechat-es elérhetőségem, aztán ma egy keveset már konzultáltunk is.

Egyelőre annyi derült ki, hogy heti kétszer másfél órára tartana igényt tanárra, kedd illetve péntek este. Gyerekeket kellene tanítani, s írt egy számomra ismeretlen könyvről is, amit ők használnak ehhez.
A javadalmazásról még nem árult el részleteket, majd személyesen fog kiderülni.

Ha minden igaz, a napokban elnézek a sulijába, s akkor megdumáljuk a dolgokat. Az időmbe beleférne, s ha valami elfogadható órabérrel szolgál, akkor nem is feltétlenül bánnám a dolgot. De abban már most biztos vagyok, hogy ha nekem kell óratervet kitalálni a lurkóknak, akkor nem kívánok élni a lehetőséggel. Nincs kedvem ezen agyalni. Leadni az anyagot könnyű, s ennyi időre a kicsiket is elviselem, de az agyamat nem nagyon szeretném használni hozzá. Ha nagyon kell neki az ember, akkor talán ez sem lesz akkora baj. 

Majd kiderül.

Kitartó olvasóim már végignézhették két alkalommal, hogy mit tipródok a téli szünetes nyaralás kapcsán. Idén nem akartam újra eljátszani ezt, de nem én lennék, ha mégse sikerült volna.

Némi diákasszisztensi segítséggel egy bő negyedórája fizettem ki a jegyekre a pénzt, s nem, nem Yunnanba. De még csak nem is Kínába.

Hirtelen ötlet volt, de amilyen árakat sikerült levadásznom az Air Asia akcióból, muszáj volt. Kettőnknek, oda-vissza 2000 yuanből sikerült foglalni Malajziába, ráadásul a keleti, borneói részre.

Január 25-én indulunk (majdnem 26) és február 18-án érkezünk vissza Wuhanba. Mert ráadásul közvetlen járat, Wuhan és Kota Kinabalu között.

Most már csak azt kell kitaláljam, mit kezdünk majd magunkkal ott három és fél héten át. Miután ismét a trópusok és a gyönyörű tengerpartok várnak, azt hiszem, ez nem lesz túl nehéz.

Időközben lett néhány új ügynökségi kontaktom, akik elég gyümölcsöző alkalmi munkákkal láthatnak el a jövőben. Persze ez erősen lutri, hisz' meglehetősen kiszámíthatatlanul bukkannak fel ezek a lehetőségek, az egyikről most is pár nap híján csúsztam le.

Mindenesetre ha minden jól alakul, több extra bevételhez juthatok, s ezáltal a büdzsét sem kell feltétlenül annyira szorosra fogni a szünet idejére. Kopogom le, keresek eleget itt, de elég konkrét elképzeléseim vannak a havi megtakarításom mértékével kapcsolatban, amit nem szívesen múlok alul. Túlteljesítés esetén viszont vígabban lébecolok.

A terv így az, hogy egy kicsit hosszabbra veszem a téli program idejét, legalább három hetesre. Noha nem fogom elhagyni Kínát, az elképzelés szerint Yunnanba indulok meg először (valszeg Dali lesz a célpont, de a részletek még változhatnak), onnan Guangxi felé veszem az irányt, majd onnan érem el a három éve megismert Hainan szigetét.
Emígy lesz egy kis kultúra, szép tájak, érdekes vidékek, majd az egész levezetéseként egy másfél hét döglés a tengerparton.

Legalábbis most így gondolom, de elég erősen úgy érzem, hogy maradni fogok ennél a verziónál, legfeljebb apróbb módosításokat fogok eszközölni.
No, de ez még mindig arrébb van, a szünet csak januárt 15. magasságában kezdődik majd el.

Egy időben a BKV megmosolyogtató angol feliratain szoktam derülni, de ők mostanra hellyel-közzel kinőtték ezt a problémát - vagy csak nem töltök már elég időt ahhoz a fővárosban, hogy találkozzam a vicces esetekkel.

Kína viszont még nagyon messze van attól, hogy megbirkózzon az angol nyelv okozta kihívásokkal, így ez az ország aranybánya az erre a témára fogékony olvasó számára.
Tegnap az Everbright Bank-ben ez az alant látható jótanács fogadott.

Az előzmények után már mindenre felkészülve vágtunk neki a hétfői egy szem duplaórámat követően a nagyvárosnak, hogy ezúttal talán végre sikerüljön némi pénzt küldeni kicsiny hazánk irányába.
Miután előzőleg elég meggyőzőnek tűntek a telefonban, azért titkon reméltem, hogy sikerrel járok, de az utalás kedvezményezettjét már felkészítettem arra is, hogy jó eséllyel nem, s ez a tegnapi nap az utolsó próbálkozás ideje, így ha ezúttal sem lesz szerencsém, bedobom a törölközőt.

Mintegy másfél órás utazást követően jutottunk el a China Everbright Bank Xinhua úti fiókjába, amely a Zhongshan Park metrómegállótól cirka 10 percre van gyalogosan.

Betérvén pozitívan indult a dolog, megértették, mit akarok, s előzékenyen nyúltak is a WU-s formanyomtatványért. Hurrá, ebből most már lesz valami! - gondoltam nagy naivan.
Miután a nyomtatvány kitöltésre került, én is elkerültem az egyik ügyintézői ablakhoz. Annyi adalék még tartozik a történethez, hogy a WU-n keresztül dollárt szándékoztam küldeni, de dollár híján ezt előbb szerettem volna megvásárolni.

Időnként kérdezgettek ezt-azt, kaptam papírokat kitöltés céljára (lakcím, telefonszám), s az ügyintéző is olykor pötyögött valamit a monitorjába mélyedve vagy épp másolatokat készíttetgetett az útlevelemről. Nagyjából egy fél óráig látszólag zökkenőmentesen zajlottak az események, aztán feltűnőbbé kezdett válni, hogy nem történik semmi.
A fiatalember egyre ritkábban pötyögött, hozzám nem szólt senki, viszont elkezdtek sűrűsödni az emberek körülötte.

Az alábbi képek gyönyörűen megjelenítik a helyzetet, amikor kavics kerül a fogaskerekek közé és beáll a tanácstalanság.

Úgy másfél órával a kezdést követően végül engem is beavattak. Kérdezték, hogy a fizetésemből van-e a pénz, amit megerősítettem. Majd előjöttek a farbával is, nekik bizony kell egy pecsétes papír a munkáltatómtól, ami igazolja a pénz eredetét. Hozzáteszem, csupán ezer yuanről volt szó, nem milliókkal állítottam oda.

Rutinosan, meglehetősen rezignáltan vettem tudomásul, vitatkozni véletlenül sem álltam le, inkább csak arra voltam kíváncsi, hogy a WU vagy a pénzváltás igényli-e ezt az igazolást, miután az utóbbit, ha muszáj, elintézem másutt.
Szerencsére csak a pénzváltás kapcsán merült fel ez a probléma, úgyhogy szépen elkértem a legközelebbi Bank of China címét (pár percnyire, ugyanabban az utcában) majd jeleztem, hogy a pénzzel együtt jövök vissza.

A BOC tényleg közel volt, s nagyon kedves, teljesen értelmes recepciós fogadott, aki tudta is, hogy mi a dolga. Egy gond volt csak, a küldeni szándékozott pénz kb. 156 USD lett volna, de náluk nem volt apró, csak százas. 200-at nem akartam venni, így inkább bepróbálkoztunk a szemközti Agricultural Bank of China fiókjában.

Ott megint remekül megfigyelhető volt a mafan okozta kétségbeesés, kapásból próbált lerázni a pénztáros, küldött egyből a BOC-hoz. Mivel apró kellett, így ez nem nagyon volt elfogadható opció, de állítólag náluk is csak százasok voltak. Jobb híján, meg mert keringeni sem akartam már tovább, visszamentünk a BOC-hoz és vettem 200 USD-t, kínai mércével nézve rendkívül professzionális gyorsaság mellett. A recepciós intézett azonnal mindent, mindössze az ablaknál kellett várni pár percet, de a hölgyike mentségére szóljon, hogy a kitűzőjéről virított a gyakornoki státusz, s csak egyszer kellett a tapasztalt kollegináját odahívnia.

A 200 USD-ral a zsebemben aztán visszaszambáztam az Everbright Bank-hez. Kíváncsian vártam, hogy a világ normálisabb felén rendkívül egyszerű WU-zás mennyi időbe telik majd.
Mielőtt ezt folytatom, hadd mesélek egy keveset arról, hogy Magyarországon miképpen zajlik a Western Union szolgáltatás. Az olvasók egy része már valószínűleg használt ilyet, de bizonyára lesz, akinek az újdonság erejével hat majd a leírásom.

Maradjunk csak a küldésnél, miután itt is ez történt. Ügyfél kap egy nyomtatványt, amit értelemszerűen kitölt. Az ügyintéző a személyi/útlevél alapján leellenőrzi az adatokat, megnyitja a WU-s programot, s bepötyögi az adatokat a nyomtatványról a programba (max. 1 perc), átveszi a pénzt, majd leokézza a küldést. A program generál egy számsort, ami alapján azonosítható a tranzakció, ezt ráírja a nyomtatványra, átadja az ügyfél példányát, majd mindenki megy a dolgára.  Az egész kb. 2 percet igényel. Ezzel szemben...

Az ügyintéző átvette a papírt meg a pénzt, majd elkezdett töltögetni valamit a gépén. Ezzel szenvedett vagy egy öt percet, utána visszabetűzte az érzékenyebb adatokat (az elírás nem szerencsés, ebbe nagyon nem köthetek bele), majd pötyögött tovább. Egyszer a kinti kijelzőn is megjelentek az adatok, amit leokéztam. 10 perc után hátraküldött a VIP ablakhoz.

A VIP ablaknál egy hölgyemény foglalt helyet, aki elkezdte újra pötyögni a dolgokat, majd előszedett egy új nyomtatványt, amire átmásolta az eredeti formanyomtatványról az adatok zömét. Ő is visszabetűzte a neveket, majd még pötyögött.

Telefonálgatott is, konzultált valamit, meg egyszer pár percre el is tűnt. Egy alkalommal elküldte az útlevelemet fénymásoltatni is, a tartózkodási engedélyes oldalt is kérve.
Végül, a bankfiókba való visszatéréstől számított mintegy háromnegyed órát követően adott egy papírt, visszaadta az útlevelem, s indulhattam a dolgomra. A pénz elment!

Hát, ennyi egy Western Union átutalás története errefelé. Ha erre jártok, ne hagyjátok ki, érdekes élmény.

Egy bő fél órája érkeztem haza, s az utazást meg a program végi, levezető, idegnyugtató Carrefour-os pékárubeszerzést leszámítva valamivel több mint három órát töltöttem el három hankoui bankfiókban.

Még kellően zsibbadt az agyam, így a bő lére eresztett, szép képekkel is illusztrált beszámolóval csak holnap jelentkezem, de érdemes lesz kivárni, ha szeretitek a szürreális dolgokat.

Ja, és azt sem árulom el egyelőre, hogy sikerrel jártam-e.