Kína hatalmas. Csaknem tízmillió négyzetkilométernyi területen terül el, ezzel a bolygó harmadik/negyedik legnagyobb országa (attól függ, hogy a vitatott területeket is beszámítjuk-e). Mérete csaknem akkora, mint egész Európáé (aminek nagyjából a 40%-át Oroszország európai, Urálig nyúló területei teszik ki - ez utóbbi arányába ritkán gondolunk bele, amikor Európáról beszélünk).

Elefántok völgye, Yunnan (fenn), Ha'erbini éves jégszobrászati fesztivál (lenn)

Egy ekkora országban természetesen hatalmas különbségek és óriási változatosságok fordulnak elő. Mialatt az északi Hejlongjiangban télen előfordul -50 fok is (ez azért extrém, de -40 könnyedén), addig a déli Hainanon még javában nyár van.
Yunnan déli részén esőerdők nőnek, míg Belső-Mongóliában a Góbi, Xinjiangban a Taklamaklán sivatagai húzódnak.
A Gyöngy-folyó deltájában félszázmillió ember él, míg Tibetben kevesebb mint hárommillió, több mint egymillió km2-es területen elszórva. 

Oázis a Taklamakán sivatagban

A gigantikus méretek miatt nehéz Kínáról általánosságban beszélni. A blog induló új sorozata a tartományok és autonóm területek szintjére lebontva kísérli meg valamennyire bemutatni ezt az óriási és érdekes birodalmat. A mai, kezdő bejegyzésben azonban először az ország közigazgatását igyekszem ismertetni.

Az ország tartományokra, autonóm területekre, tartományi jogú városokra és két különleges igazgatású területre, Hongkongra és Makaóra különül el.
A tartományi jogú városok közé négyen tartoznak: Peking (Beijing), a főváros, Shanghai, Kína legnagyobb városa, a főváros melletti Tianjin és viszonylag újkeletű döntés következményeként a Szecsuánból kihasított Chongqing.

Ha a szeparatista Taiwant nem számoljuk, további 28 tartomány alkotja az országot, ezek közül öt nemzetiségi autonóm terület. Ez utóbbiak valamely nemzetiség nagyobb lakosságaránya miatt kerültek kialakításra, s a tartományoknál valamivel szélesebb jogkörökkel rendelkeznek. Tibet a tibetiek, Xinjiang az ujgurok, Belső-Mongólia a mongolok, Ningxia a huiok és Guangxi a zhuangok autonóm tartománya.

A tartományok egymáshoz viszonyított mérete is merőben eltérő, de az ország magterületén nagyjából kiegyenlített: egy-egy tartomány errefelé jellemzően másfél-két Magyarországnyi területet foglal el. A perifériákon, kisebb népsűrűségi területeken - nyugaton és északon egyre nagyobbakká válnak, Xinjiang 1,6 millió km2-rel vezeti a listát. 

A közigazgatási felosztás érdemben épphogy változott az utóbbi néhány száz évben, a Qing-dinasztia idejére majdnem teljesen kialakult a jelenlegi rendszer. Az egyetlen komolyabb kivétel Északkelet-Kína, ahol 1949 után kissé komolyabb átalakításokat végeztek: tartományokat szüntettek meg, olvasztottak egybe, s a határokon is variáltak.

A sorozat elejét épp itt, Mandzsúriában kezdem majd el, hogy aztán Észak- majd Északnyugat-, Délnyugat-, Közép- és Délkelet-Kínával folytassam, majd Kelet-Kínával fejezzem be.
Tartsatok velem a jövő héttől!

A blogon nem először esik szó a tésztákról, de a személyes kedvencem eddig még talán nem szerepelt.

Noha nem különösebben vagyok tésztás, a lamiant kár volna kihagyni. A lamian, vagyis nyújtott tészta kínai specialitás, s magát a tészta fajtáját jelöli. Különlegessége a készítésében rejlik. Az alapot a levegőben, csupán a saját súlyának a segítségével nyújtják és dolgozzák megfelelőre. 

Amellett, hogy a kivitelezés, ha van szerencsénk megfigyelni, kellően látványos, kifejezetten finom végeredményt is hoz létre.

Kína szerte népszerűek a lanzhoui éttermek. Maga Lanzhou Gansu tartomány székhelye, s a konyhaművészetek terén a tésztával jeleskedik. A lanzhoui stílusú éttermek így tésztázós helyeket jelentenek, meglehetős gyakorisággal a hui nemzetiség kezelésében. A huiok muszlim kínaiak, arcél tekintetében nem ütnek el a helyiektől, de jól megkülönböztethetőek a fejfedőik miatt. Éttermeikben így aztán nem is fordul elő disznó, halal előírásoknak megfelelően főznek.

Lamian nem csak lanzhoui verzióban létezik, de talán ez a leghíresebb.

Tegnap a nyelvsuliból hazafelé jövet vettem észre egy lanzhoui éttermet, s azonnal megálljt is parancsoltam a motort vezető páromnak. 
Marhás lamiant ettem, ő pedig ezt a szintén marhás tésztaétket kapta. 8 illetve 13 yuanért.

Szerintem még látogatjuk őket néhányszor.

A napokban elkezdtem kidolgozni a részletesebb útitervet a téli szünetes nyaraláshoz. Ez egyrészt remek elfoglaltság annak, aki szereti az ilyet (én igen), másrészt nem is annyira haszontalan, hiszen a szállások tekintetében érdemes előre gondolkodni. Nem szeretnék úgy járni, mint két éve George Town-ban meg Krabiban.

Az eddigiek alapján az látszik valószínűnek, hogy elsősorban Sabah-ra fog koncentrálódni az út. Érdekesebbnek tűnik, mint Sarawak, de azért az utóbbi sem marad ki.
A KK-ba való érkezést követően pár napot ott maradunk, a várost bázisként használva, no meg magát a várost is felfedezve. Ezután északabbra, Kudat-ba megyünk, ami ígéretesnek tűnő strandokkal kecsegtet. Pár nap után visszatérünk KK-ba, majd elindulunk a keleti partnak, Sandakan városába. A közelben található orángután rezervátum mindenképp a program része lesz.
Néhány nap után újra KK, majd megindulunk Brunei felé, ahol előreláthatóan beköszönt majd a holdújév. Bandar Seri Begawanban, a fővárosban két éjszakát töltünk, majd tovább nyugatnak, a már Sarawak-ban lévő Miri következik. Bár olajváros, akadnak strandok errefelé is.

Miriből Sarawa székhelyébe, Kuchingba utazunk, s némi időtöltést követően újra Miri, majd KK következik. Utóbbiban töltjük az utolsó három napot, majd felszállunk, s megindulunk Wuhan felé.

Térképen ez így néz ki.

Ma megkeresett az összekötőm, s kiderült, hogy valamiért mégsem lesz Tianjinben muri, dacára annak, hogy már jegyek is voltak vásárolva az alkalomra.
Viszont elkenődésre mégsincs ok, lesz doktorkodás, csak épp egy icipicivel arrébb, Liaoning tartományban, Dalianben.

Már rég nem voltam Liaoningban, Dalianben pedig még soha, úgyhogy kifejezetten örültem a cserének. 25-én délután érkezem majd, s 27-én reggel röppenek vissza Wuhanba. 26-án lesz a dolog érdemi része, de este már szabad leszek, s akkor majd kicsit kimászok a központba fotózkodni. Jó lesz, már várom.

Bónusz adalék: januárban előreláthatóan lesz egy hasonló időtöltés Anhui tartományban is. Legyen csak, minél több, annál jobb. 

Végül aránylag mégis csak szórakoztatóra sikerült ez a mai közös program, bár a lefejelést elkerültem volna. No, de kezdjük az elején.

Az eseményre a tornacsarnokunk földszintjén került sor, s nem annyira mulatozós volt, mint inkább játékos. Történt ugyanis, hogy valamiért a hálaadást és a dísztököt körítették egymással - ugyan nem vagyok nagyon otthon az amerikai ünnepekben, de szerintem az csak a Haloween kelléke -, s tökgurgatós versenyt rendeztek a suli különböző tanszékein tanuló diákok illetve a külföldi tanárok csapatai között.

Az igencsak miniatűr terméseket egy kiskanál segítségével kellett két vonal között a lehető leghamarabb végiggurgatni, kizárólag a kanál használatával, s szigorúan a vonalakon belül maradva. Minket beosztottak a külföldi tanaras csapatba, meg kaptunk még egy helyi kollégát is segéderőnek, hogy kijöjjön a létszám. A mieink közül ugyanis csak mi ketten, Travis, a fekete csajszi és az ötvenes szőkített pasas (róla később) vett részt a versenyen, a többiek nem tudni, hogy merre jártak.

Férjem kifejezetten ügyesnek bizonyult, s én sem vallottam volna szégyent, ha történetesen nem kerül át a sávomba szemből egy ellenfél és nem fejel le. Túléltem, de utána kissé morcosabb voltam a szokásoknál.
Végül azért nyertünk, s ennek örömére ajándékokat is kaptunk, mint hazaérvén kiderült, néhány kanalat, süteményes villát, meg egy hozzájuk tartozó, hattyút formázó kis evőeszköztartót. Mi kettőt is, miután ketten vagyunk.

A szőke emberre még térjünk vissza. Wallace névre hallgat, s chichagói amcsi hapsi, s kissé késve, s enyhén dülöngélve érkezett. Még az amúgy roppant udvarias kínaiak is megjegyezték mellettünk, hogy bűzlik a piától. Ez aztán a gurgatás közben mutatkozott meg igazán, ahol helyenként már egy kínai hölgyemény támogatta, hogy megálljon a lábán.

Állapotát, s az eseményt pedig az alábbi produkció koronázta meg. Önként jelentkezett, hogy énekelne. 

Ma délután 4-kor összefutottam a már említett nyelvsulis pasival. A lakásból kialakított kis tanoda aránylag új, csak szeptemberben nyitottak.

A hapsi kedves és segítőkész, a suli pedig elég barátságos, bár a tanítási módszereik kissé furák, de én nem értek ehhez. Abból, ami kiderült, nagyon kis létszámú csoportokkal, néhány fővel dolgoznak egyszerre, ennek ellenére nagyon lassan haladnak.

A mai órán, amibe belekukkantottam, s ahol egy egész kisfiúból állt a tanítandók köre, a másfél órára annyi volt betervezve, hogy az egész órákat gyakorolják. Szám+o'clock. Kis képeken órarajz, tanár felolvassa, hogy 8 o'clock, kisfiú ismétli, esetleg táblán az óramutatókat lerajzolja.

No, nekem aztán végülis mindegy. Megnyugtattak, hogy igény esetén felkeszítenek óra előtt, hogy mit csináljak, amire szükség is lesz szerintem.

Merthogy elvállaltam a munkát. Kezdésként alkalmanként 200 pénzzel honorálnak, s itt van a szomszédban a hely. Azt mondjuk inkább nem gondolom tovább, hogy a szülőknek ez mibe fáj, de ha éppen nincs jobb ötletük a pénz elköltésére, akkor szórják csak erre.

Más. Holnap újabb összeröffenés várható a sulis angoltanárok számára, méghozzá hálaadás apropóján. Majd beszámolok, hogy mi volt, de sejthetitek, hogy mennyire várom.

A végére pedig egy kis ízelítő a blog jövőbeni tematikus kínálatából. Már egy ideje motoszkál a fejemben egy sorozat Kína tartományairól, s most kedvet is kaptam belevágni. A szokásos posztok mellett úgy heti szinten írok majd egy-egy informatívabb bejegyzést ebben a témában. Majd tartsatok velem, ha felkeltettem az érdeklődést.

A részletek még kidolgozásra várnak, így egyelőre csak nagyon nagy vonalakban írom le az előzetes terveket. 
Mint írtam, Borneó szigetére indulunk majd el, s ott Kota Kinabalu (KK) repterét használjuk a ki- és bejutáshoz.

Borneón három ország osztozik: Malajzia (én ide érkezem), Brunei és Indonézia. A maláj részek két tartományt takarnak, Sarawak-t és Sabah-t. KK Sabah székhelye, itt és a környéken durván egy hetet szándékozom eltölteni. Sabah-ból Sarawak-ba jutni szárazföldön csak Brunein keresztül lehet, de ha nem így lenne, akkor sem hagynám ki, hogy futólag bekukkantsak a kis olajszultánság világába.

A fentiekből megfejthető, hogy Sarawak-ba is elmennék, s a székhely, Kuching meg a környék is biztosan elvisz egy hetet.

Sarawak-ból két irányba folytatódhat a történet. Vagy azonnal vissza Sabah-ba, vagy előtte délnek bekukkantás Indonéziába.
Malajzia és Brunei vízummentes, Indonézia azonban a közelmúltig nem volt az. Szerencsére kezdenek normalizálódni, s egyre több ország számára elérhető a szabad beutazás, de hogy ne legyen az élet fenékig tejföl, csak néhány kijelölt határátkelőhelyen keresztül. Borneói nincs köztük.

Nem szívesen fizetek vízumot, különösen, hogy az erre való (egy főnek) 25 USD a szemléltetés kedvéért elég majdnem öt napnyi hosteles szállásra KK-ban (kettőnknek, kétágyas szoba, reggelivel).

No, az indonézek sem akarják ezt így hagyni örökké, s a tájékoztatásuk szerint jövőre bevezetik az összes határátkelőhelyen a vízummentes belépési lehetőséget, a kérdés csak az, hogy mikor. 
Sok esélyt ugyan nem látok rá, hogy az utazásunkig erre sor kerül majd, de ha esetleg mégis, akkor mindenképp érinteni szándékozom Indonéziát is.

A-terv fenn: Sabah-Brunei-Sarawak majd vissza,
B-terv lenn: Sarawak-ból még irány Banjarmasin, Indonézia (ha nem kell vízum)

Pár perccel dél előtt épp 7 °C van odakinn, s a napi csúcsot is nyolcra jósolják.a holnapi nap éjjelén meg már mindössze egy fokot jelez előre a meteorológia.

Tartok tőle, hogy megjött a tél.azt meg remélem, hogy ennek örömére hamarosan a központi fűtés is megindul vele együtt. Merthogy ez utóbbi egyelőre még nem üzemel, de ha minden igaz, decemberben már fog. Ideje is nekikezdeniük, mert három hónapon át fűtenek majd.

Hideg idebenn még nincs, meg szerintem nem is lesz. A nyílászárók tűrhetőek, s a nagyméretű légkondi szépen melegít, már egy pár hete üzemben van. Nappalra bőven elég, s időnként ki is kell kapcsolni, mert túlzásba esik a hőmérséklet növelése terén.
Hogy ilyen jól fút, az mondjuk nem csoda, mert az áramot is szereti. Egy hónapra vetítve, folyamatos nappali üzemelés mellett 800-1000 yuan körül vígan elfogyaszthat, de az sem tragédia, ha még a központi fűtés megindulása után is kell használni, mivel még így sem fogyna el a féléves keret. Tényleg rendesen felkészültek, fagyoskodni biztosan nem kell.

Ami pozitív nagyon, az az hogy meleg van. Számlát generálni (még ha nem is mindenütt kellett nekem rendezni) az eddigi kínai lakóhelyeimen is tudtam, de az egyáltalán nem járt komfortérzettel, csak a túlélést tette lehetővé a hűvös hónapokban. Itt szerencsére más a helyzet, s ezt igazán tudom értékelni. 

Már nagyjából egy hete, hogy elkezdtem az osztályaimmal átvenni a vizsgatételeket.
Ez most a gyakorlatban úgy működik, hogy kapnak kettőt, amikre fel kellene készülniük a soron következő órára. A felkészülés alatt pedig azt kell érteni, hogy kis papírra szépen kidolgoznak valamit. Hogy még kevésbé legyen nehéz, előző órán megbeszéljük, nagyjából mégis mi fér bele az adott témába, milyen dolgokról lehetne írni.

Már a második olyan osztállyal találkoztam ma (az elsővel még múlt héten), ahol lényegében senki nem vette a fáradtságot arra, hogy valamit produkáljon. A reakcióm is hasonló volt, mint az előzőeknél: szépen elmondtam, hogy akkor ezen az órán már nincs mit csinálnunk, nem hallgatom meg őket és nem véleményezem a produktumaikat, miután nincs mit. Egyúttal jeleztem, hogy az aktuális tételekről a továbbiakban nem ejtünk szót, s oldják meg a felkészülésüket rá maguktól, ahogy sikerül. Végül kiadtam a következő óra programját, s szépen elbúcsúztunk mára.

Hogy a mainak lesz-e eredménye azt nem tudom, de a múlt hetiek a következő órára már készültek, mint a kisangyalok. Remélhetően ezek is alakítanak valamit. Amúgy is a legproblematikusabb osztályról van szó, meglepődnék, ha nem bukna senki.

Tegnap épp a suli északi főbejáratával szemközti utcai árusokat vettük célba egy kis harapnivalóért, amikor megjelent egy hapsi és elkezdett mindenféléket magyarázni.

Végül kiderült, hogy nyelvsulija van nem messze, s épp szüksége volna egy europid küllemű lényre ott. Alapvetően nem akartam elutasító lenni, hiszen akár valami jó is kisülhet ebből, így megadtam neki a wechat-es elérhetőségem, aztán ma egy keveset már konzultáltunk is.

Egyelőre annyi derült ki, hogy heti kétszer másfél órára tartana igényt tanárra, kedd illetve péntek este. Gyerekeket kellene tanítani, s írt egy számomra ismeretlen könyvről is, amit ők használnak ehhez.
A javadalmazásról még nem árult el részleteket, majd személyesen fog kiderülni.

Ha minden igaz, a napokban elnézek a sulijába, s akkor megdumáljuk a dolgokat. Az időmbe beleférne, s ha valami elfogadható órabérrel szolgál, akkor nem is feltétlenül bánnám a dolgot. De abban már most biztos vagyok, hogy ha nekem kell óratervet kitalálni a lurkóknak, akkor nem kívánok élni a lehetőséggel. Nincs kedvem ezen agyalni. Leadni az anyagot könnyű, s ennyi időre a kicsiket is elviselem, de az agyamat nem nagyon szeretném használni hozzá. Ha nagyon kell neki az ember, akkor talán ez sem lesz akkora baj. 

Majd kiderül.