Ma voltam egy találkozón a belvárosban egy nyelviskola vezetőjével. Richard ajánlott be hozzájuk, miután a fülébe jutott, hogy sürgősen keresnek egy külföldi tanárt.

Nem tudom, mennyire fog működni a dolog, de egy próbát megér. A javadalmazás elfogadható, kicsit szerényebb, mint a nagyvárosokban, de utazni sem kell. Viszont csak heti egy óra van kilátásban egyelőre, ami így túl sokat nem hoz a konyhára, de persze a kicsit is meg kell becsülni.

Az már problémásabb, hogy 8-9 éves nebulók vannak. Van, aki könnyen megtalálja a hangot a kicsikkel, s szívesen tanít ovisokat is, én inkább tanítok nagyobbakat, akik már könnyebben tudnak koncentrálni, s fegyelmezési problémák sincsenek.

A dolgom elvileg a már megtanított anyag gyakoroltatása és játékok lebonyolítása lenne majd. Utóbbihoz - különösen, hogy a kommentek alapján van az olvasók között több valódi pedagógus is (s ki tudja hány, aki nem fedte fel magát, még mindig nagyon kevesen kommenteltek a látogatók számához képest) - szívesen fogadok ötleteket. Így kapásból egyelőre elképzelésem sincs, mivel szórakoztassam őket, agyalnom kell a dolgon. Teljesen kezdők, ehhez mérten kellene nekik érdekes elfoglaltságot találni.

Szóval, ha ötlet van, jöhet. Akár privátban is, amihez katt a nevemre és az üzenetküldés gombra. Előre is köszi.

Nem szeretnék elkanyarodni magyar belpolitikai témák felé, ne aggódjatok. Természetesen nekem is megvan a véleményem, politikai preferenciákkal is bírok, de ez a blog nem erről szól, s ez így van jól.

Hamarosan országgyűlési választások lesznek otthon, s ez egy sajátos helyzetet teremt az ilyen hozzám hasonló, kitántorgó rétegek számára. Ha élni szeretnék a választójogommal, akkor - miután magyar lakcímmel rendelkezem, azt nem számoltam fel (miért is tettem volna?), így csak külképviseleteken adhatom le a voksom. Azt azért megjegyzem, hogy nem igazán érzem ezt a helyzetet igazságosnak. Azok a magyar állampolgárok, akiknek nincs hazai lakcímük (pl. az újonnan állampolgárságot nyert határon túli magyarok), simán lerendezhetik a dolgot egy levéllel, nem kell elutazniuk sehova.

Kínában négy helyen működik magyar külképviselet: a nagykövetség Pekingben, s három konzulátus: Shanghaiban, Chongqingban és Hongkongban. Ha mondjuk Tibetben vagy Xinjiangban élnék, elég szép út várna rám bármelyik felkereséséhez. (Nem is beszélve az olyan országokban élő magyarokról, ahol nincsenek magyar diplomáciai testületek.) Innen Shanghai érhető el leghamarabb, de így is egy cirka 500 yuanbe fájna csak az útiköltség, s akkor nem a nagysebességű vonatokról beszélünk.

Az ügyfélkapun át átkérettem magam Shanghaiba, úgyhogy a lehetőség adott. Mentségükre legyen szólva, a folyamatot tegnap indítottam el, s ma már jött is az e-mail, hogy átírtak az itteni névjegyzékbe. Ez mondjuk valszeg annak szól, hogy a vidéki kisvárosi állandó lakcímem választási bizottságához nem futhat be túl sok kérelem.

Hogy élek-e a választójogommal, azt még egyelőre nem tudom. Egy kirándulással egybekötve még érdekes is lehetne a kiruccanás, de alszok még rá néhányat.

Chen Yan óráján készült ez a kis videó, ízelítőnek. Az osztály nem angol szakon tanul, s a képességeik egész biztosan elmaradnak az én diákjaimétól, ezzel együtt is meglepően nem voltak aktívak.

A legegyszerűbb kérdésre sem válaszolt senki, s akiket felszólított, ők is csendben álldogáltak. A végén még kiderül, hogy egész jól jártam a saját csoportjaimmal.

Hétfőn a kampusz másik végén jártam az asszisztensem óráján. Múlt héten együtt kóvályogtunk a Zhongshang áruház környékén, s az adósa maradtam némi pénzzel (mint kiderült, nem volt nálam elég), így ezt most rendeztük. Ha már ott voltam, beültem egy óra erejéig a tanterembe is, kicsit megvizsgálni, miképp zajlanak a dolgok nála.

Képek a galériában.

Pinokkio-barát (ömlesztett képes) verzió

Most már igazán nem érhet kritika, hogy nem veszem ki a részemet a helyi társadalmi feladatvállalásból. Nem mintha eddig bárki is panaszkodott volna.

Véradás zajlik a suliban, s amint megtudtam, azonnal oda is siettem. Ez a legkevesebb, amit egy egészséges ember megtehet. Kaptam már vért én is korábban, s adtam otthon is néhányszor. Szükség mindig előfordulhat, jó ha van készleten.

Kínában most a véradás különösen népszerű, a kunmingi esemény hatására a szokásos létszám többszöröse mozdult meg s jelentkezett.

Így már azt is elmondhatom, hogy jóvoltamból hamarosan egy kínaianak biztosan fog magyar vér csörgedezni az ereiben. Remélem, segít is neki.

A hétvégén történt Yunnanban, Kína délnyugati szegletében, hogy ujgur szeparatisták késekkel sikeresen lemészároltak több mint 30 embert, mialatt száz fölötti a sebesültek száma. A tartomány székhelyén, Kunmingban esett meg az eset, a központi vasúti pályaudvaron.

Ez az eddigi legsúlyosabb terrorcselekmény, ami Kína magterületén történt, s nem is gyakori, hogy akár kisebb fajsúlyú cselekményekre kerüljön sor. Az ujgurok otthona, Xinjiang már egy másik dolog, ott lényegesen gyakrabban történtek hasonlók, ha nem is ennyi áldozattal.

Xinjiang, lefordítva új határterület, mint a neve is jelzi, nem áll túl régóta kínai fennhatóság alatt. Bár a Selyemút északi szakasza itt vezetett el, s emiatt a történelmi időktől kezdve igyekeztek ellenőrizni - többnyire vazallusok által -, ez tartósan a Tang-Kína óta egészen a legutolsó dinasztia uralmáig nem sikerült.

A császárság megdöntését követő Köztársaság zűrzavarában egy időre még önálló, kvázi független államok is megalakultak itt, az első majd a második Kelet-Turkesztáni Köztársaság, de ezek a tartomány egészen kis része felett gyakoroltak csak uralmat.

Külső-Mongóliához (a mai Mongólia) hasonlóan Xinjiangban is nagyon megnőtt a szovjet befolyás a harmincas években, a második államalakulat szovjet bábállamként üzemelt a Kuomintang-Kína testében, s - nemzetközi elismerés híján - csak névleg volt annak része.

Miután Kínában is győzedelmeskedett a szovjet rendszer, Maoék visszaszerezték az érintett három prefektúra felett is az uralmat. 

Az 1955-től autonóm területként működő Xinjiang több mint másfél millió négyzetkilométer nagyságú, ezzel a legnagyobb kínai közigazgatási egység. Nagy része sivatag, így gyéren lakott, de a 18. századtól kezdve megindult a han betelepülés, s mostanra mintegy 40%-át adják a populációnak. (Nem a közelmúlt eredménye, már az 1800-as évek közepén is 30%-ban voltak jelen.) A hanok főleg a székhely, Urumqi és Xinjiang északi, dzsungáriai részén élnek, míg a 43%-nyi ujgur a nyugati, délnyugati végeken, ahol még ma is abszolút többségben (régióktól függően 80-90%-ban) vannak.

A szeparatizmus többé-kevésbé mindig jelen volt, de szélsőséges formái a nemzetközi terrorizmus erősödésével párhuzamosan jelentek meg. A muszlim vallású, arcél tekintetében is jelentősen elütő ujgurok zöme békében megél a kínaiakkal, militarista csoportjaik azonban időnként rendőrségi épületek elleni akciókkal jeleskednek. Vagy épp kaszabolnak, többnyire ott helyben.

A hatás rendkívül kontraproduktív. Bár nem látok bele egy terrorista agyába sem, a küzdelem céltalan. Az teljesen egyértelmű, hogy kínai uralom alatt maradnak, ha tetszik nekik, ha nem. Nincsenek abban a helyzetben, hogy bármi esélyük legyen a függetlenség kivívására. Egész Xinjiangban laknak huszonegynéhány millióan, ebből kb. tízmillió ujgur, ez akárhogy is nézzük, arányaiban egy törpe kisebbség.
A hasonló akciókkal ráadásul csak azt érik el, hogy Kína-szerte gyűlölethullámok induljanak ellenük. Ezekben a napokban nagyon nem szívesen lennék ujgur. Egy nemzet sem szereti fenyegetve érezni magát. A terrorcselekmények eredményeképp most azok - az amúgy teljesen békés és normálisan élő - muszlimok szívnak leginkább, akiknek semmi köze az egészhez. Rendőrségi vegzálások, rendkívül kiterjedt nyomozás, a kínaiak - joggal - igyekeznek elkövetni mindent, hogy az eset ne ismétlődhessen meg. Ráadásul az átlagember fejében is teljesen egybemosódott az ujgur és a terrorista képe, amit nem lesz egyszerű kitörölni...

A galéria képei sokkolóak, megtekintés csak saját felelősségre!

A Kínai Népköztársaság - különösen a nyitás előtti időszakában - bőségesen követett el sérelmeket az etnikai kisebbségekkel szemben (még ha ezek nem is irányultak feltétlenül konkrétan ellenük, kijutott a jóból a hanoknak is), de a vélt vagy valós sérelmek ellenére sem megoldás, ami Kunmingban történt. Különösen úgy, hogy az ujgurok nagy része is - minden normális emberhez hasonlóan - ellene van a hasonló akcióknak, s kiválóan érzik magukat Kínában. Közel a határ, az elzártság is megszűnt, jól látják, mik az alternatívák Közép-Ázsiában...

Lezajlottak a nagyon rövidre fogott javítási lehetőségek, ezúttal csak a topikos rész volt, a párbeszédes szituációkat hanyagoltam. Tételt sem húztak, én jelöltem ki mindenkinek egyet-egyet. Az óráimat nem sűrűn látogató, s ezért vizsga nélkül megbuktatott srác már itt értetlenkedett, s arra kapacitált, hogy inkább csak kérdéseket tegyek fel neki. Mintha kívánságműsor lenne. Pótvizsga ide vagy oda, soha nem is foglalkozott a tételekkel.

Az első három lány átment, mindnek megadtam a 60 pontot. Az egyikük egész jó volt, de mivel ide már bukás után jöttek, így a minimumnál nem adtam többet neki sem. Szerintem így volt fair.

A most harmadik esélyét kapó másik lány (talán emlékeztek rá, az első alkalommal lágyszívű voltam, s az első két buktatott delikvensnek adtam még egy lehetőséget, ahol a szóban forgó diák csalni próbált) ezúttal sem remekelt, úgyhogy őt nem tudtam átengedni. Őszintén szólva nem is nagyon akartam a múltkori akciója után.

A srác kb. két mondatot nyökögött össze, s érezhetően köze nem volt semmihez. A három perc leteltét sem vártam meg, nem volt értelme. Érte sem vérzik a szívem.

Ma talán kicsit gonosz hangulatban vagyok, de szerintem megérdemelten buktak mindketten. Én ezt a pótvizsgát sem adtam volna meg nekik lehetőségként (ennek a kettőnek semmiképp), de erről nem én döntök. Mindenesetre nagyon nem érdekelhette őket a dolog, mert ezúttal sem törték össze magukat. Így jártak.