Annyi szepet es jot hallani az okostelefonokrol, hogy igy a vegere en is beszereztem egyet. Mar Sanya ota szemezek az HTC egyik keszulekevel, s aztan eleg hosszas agyalas utan mara sikerult meggyoznom magamat a vetel szuksegessegerol.

Bar neha ugy tunhet, valojaban nem vagyok a modernizacio vagy a haladas ellenzoje. Annyira meg ven se, hogy emiatt legyek vaskalapos. Ilyen voltam vilageletemben: valahogy keves dolog uti meg annyira az ingerkuszobom, hogy ne a felesleges kacatot lassam benne.

Igy lehet, hogy a magyar telefonomnak meg kameraja sincs, igy torrent, hogy harom ev telt el mire laptopot vettem. Manapsag ciki, tudom.

A dolog kisse talan vicces resze, hogy mindemellett erosen geek vagyok, csak ez valamiert nem jelentkezik kutyumaniaban. A lapi melletti fo ervem a kenyelmetlenseg volt. Persze megszokhato, de amellett kitartok a mai napig, hogy otthonra asztali gep kell.

Az okosteloval kapcsolatban is voltak fenntartasaim. Ennek ellenere el kell ismernem - bar onszantambol soha tobbet nem potyogok be blogbejegyzest rola, ha nem muszaj - egeszen gyors es kenyelmes, meg az en lapatkezeim is meggyozoen ritkan nyomnak felre.

Maga a modell amugy nem annyira tulfejlett a dragabb tarsaihoz kepest, de nekem nagyon tetszik. Windows

os, HTC 8S, az otthoninal mintegy 15 ezer penzzel olcsobban.

A bejegyzes biztosan hemzseg a hibaktol, de a hitelesseg jegyeben ehhez utolag nem fogok hozzanyulni.

A helyzet alapvetően nem túl fényes. Kínában nem szerencsés betegnek lenni. Komoly betegnek semmiképp nem az.

De kezdjük az elején. Az ország kommunista hatalomátvételt megelőző népegészségügyi mutatói nagyon a béka segge alatt voltak. Tagadhatatlanul nehezítette az egészséges életmód meggyökerezését a múlt évszázad első felében lényegében folyamatosan fennálló polgárháború vagy aközeli állapot is, aminek hatásaként a várható élettartamra sem lehettek túlzottan büszkék.

A Maóékkal beköszöntő új rendszer temérdek hibája mellett rengeteget tett, energiát és az akkori forráshiányos helyzetben tagadhatatlanul kiemelkedő mennyiségű pénzt fordított a helyzet normalizálására. Gyorstalpalón képzett, ún. "mezítlábas orvosok" tízezrei lepték el a vidéket, s ismertették meg a legalapvetőbb higiénés rendszabályokat a tömegekkel. Amennyire tudták, kezelték is a már kialakult kórokat, de mivel gyakorlatilag képzetlen egészségügyisekről beszélhetünk, a hatékonyságuk ez utóbbi téren azért nem lehetett túl eredményes.

Nem úgy a járványos megbetegedések visszaszorítása terén. A felvilágosítást nagy szabású (jelentős szovjet segítséggel végrehajtott) oltási programokkal kombinálva sikeresen vették elejét a korábban milliós áldozatokkal járó fertőző nyavajáknak.

Mivel akkoriban Maó még úgy látta, "az embernek két keze, de csak egy szája van", így azzal egyáltalán nem foglalkoztak, hogy a drámaian csökkenő csecsemőhalandóság és a javuló feltételek miatt korábban sosem látott mértékben indult növekedésnek a lakosságszám. A "nagy ugrás" kudarca nyomán ugyan mintegy 20-30 millió ember éhenhalt, s a "kulturális forradalom" alatt nem ortodox körülmények közt elhunytak száma is alsó hangon hatszázezer (a másik véglet itt is több tízmilliós adat, de ez valószínűleg túlzás, a tényleges szám néhány millió lehet), de még ezekkel a veszteségekkel együtt is sikerült 1980-ra majdnem megduplázni, egymilliárdosra növelni az országban élők számát. A népességszabályozást ekkor vezették be, meglehetősen eredményesen.

Mára mindez odáig vezetett, hogy egy kínainak nemtől függetlenül 70 év (férfiak 72, nők 75) fölötti korban bekövetkező véget jósolhatunk, ami kimondottan szép eredmény.
Az egészségügyi infrastruktúra már valamivel foghíjasabb, mint amit megszoktunk, de azért korántsem aggasztó.  Az intézmények színvonala nagyon vegyes képet mutat. Mivel az itteni gyógyítás teljesen piaci alapon működik, így a felszereltség és a szaktudás kérdése a kereslet függvénye.

Ha az embernek elegendő pénze van, úgy teljesen világszínvonalú ellátáshoz férhet hozzá, ha viszont nincs pénze, úgy semmihez. Az állam a saját dolgozói számára köt biztosítást, s jelenleg már jó ideje agyalnak az átfogó társadalombiztosítás kiépítésén is, de a dolog horderejére való tekintettel még valószínűleg tanulmányozzák hosszasan a kérdést. (Ha nem sikerül jól belőni, az könnyen a kínai siker végét jelentheti.)

Jelenleg így aztán aki beteg, az saját költségén kénytelen kezeltetni magát. Ha van biztosítása, úgy a kezelés árának valamekkora részét kipengeti helyette a biztosító, de még így is komoly kiadásokkal járhat egy nagyobb baj. A táppénz intézménye is ismeretlen fogalom. Ha valaki annyira beteg, hogy nem képes dolgozni, úgy arra az időre fizetés nélkül marad otthon.

Mindezzel együtt is, egy megfázás vagy ambuláns kezelés jellemzően nem dönt senkit a sírba anyagilag sem. A gyógyszer olcsó (noha nincs rajta állami támogatás), a múltkori adagom összesen volt 20 yuan. Még a másutt jellemzően méregdrága HIV-gyógyszerek ára is megfizethető, mivel Kína (néhány nagyobb, s eképpen kellőképp fejlett vegyiparral rendelkező fejlődő országhoz, pl. Brazíliához hasonlóan) a szabadalmakkal nem nagyon törődve szintetizálta majd újragyártotta azokat. Miután az eredeti gyárak imidzsének nagyon nem tesznek jót az erről szóló perek, hamar benyelték a fityiszt.

A gond a komolyabb balesetek, súlyosabb betegségek esetén lép fel. Egy-egy műtét ára már nem kevés, a transzplantációk százezres (yuan) nagyságrendekbe fájnak, de egy kisebb beavatkozás is pár tízezer yuant kóstálhat. Jellemzően az egész család beszáll ilyenkor, másképp semmi esély. De ehhez létszükséglet, hogy legyenek megtakarítások, ennek terén mondjuk nincs is probléma.

A gyógyszertárak orvosi rendelőként is funkcionálnak. A legtöbb páciens, ha nem muszáj, nem jár orvoshoz, így aztán a gyógyszerészek, akik sokszor maguk is egyben valamely hagyományos gyógyítási technika ismerői, dolga, hogy megvizsgálják, kezeljék a hozzájuk fordulókat. Gyógyszertárban infúziót beadni pl. teljesen hétköznapi dolog.

Döglődőfélben vagyok újfent. Talán némi láz is lehet, de az orrom folyik megállás nélkül, na meg a köhögés is folyamatos. Reményeim szerint azért megmaradok majd. Kicsit most mindenesetre gyengébb az életkedvem.

Az idő amúgy már egészen jó. 20+ fokok vannak nappal.

A középsulim idén ünnepli alapításának 55. évfordulóját. Mint az az előzményekből sejthető, ez nem mindig a mostani kampuszt jelentette.

Fengjie többi részéhez hasonlóan valamikor ez az intézmény is lejjebb, a régi városban terült el. Miután a Jangce erejét az áramtermelésbe fogták, a megépült a hatalmas gát, a sulinak is mennie kellett.

Jelenlegi helyén a kilencvenes években épült fel, szakaszosan. Mivel a környék járásai Kína legszegényebb területeihez tartoznak, a városok és a falvak átköltöztetésében a központi kormányzat mellett oroszlánrészt vállalt sok fejlettebb tartomány is. Fengjiet Liaoning tartomány vette szárnyai alá, ennek köszönhető a helyi Liaoning Általános Iskola illetve ami intézményünk mutatós Liaoning nevű épülete is.

A bővítés azonban még nem állt le. Tavaly kezdtek bele egy új szárny felhúzásába. Az alapozással már végeztek is, s elvileg az új szezonra meg is nyitja a kapuit. Így még több diákunk lesz, vagyis a sulinak még több pénz jut a tandíjakból.

A helyi oktatást nagyban támogatja az állam. Év eleje felé számos gyerkőcünk kapott némi pénzmagot (szociális helyzettől függően 500-2500 yuan értékben) illetve a kollégák bérének a fele is nagyjából az állami büdzsét terheli.

Az új épület kivitelezése egyelőre itt tart:

Azon szerencsések sorát gyarapítom, akiket Magyarországon sem ért komolyabb baj. Egy kerékpáromat lopták el (közvetlenül a vétel napján) és egy ízben a pénztárcámat a tömött hetes buszon. Ezzel együtt mindannyian tudjuk, hogy az otthoni helyzet nem annyira rózsás. Természetesen nem egy Latin-Amerika, a hétköznapjaink során nem kell rettegésben élnünk, de kétségtelenül bölcs dolog betartani a leglényegesebb biztonsági előírásokat.

Mindezzel csak azt akartam hangsúlyozni, hogy a hazai állapotokat korántsem érzem tragikusnak. Kína ezzel szemben világszinten is az egyik legbiztonságosabb országnak tekinthető. Ez - különösen ha figyelembe vesszük, hogy a népesség nagy része Keleten él, ahol ennek hála óriási a népsűrűség - valóban kimagaslóan jó eredmény.

A rendőri jelenlét sokkal jobban érezhető, mint kis hazánkban, s a rendőrök társadalmi megbecsültsége is gyökeresen különböző. Több diákom is rendőrként képzeli el a későbbi pályafutását, nem kis részük lányként tervezi ezt.

Hogy a bűnözés mértéke kisebb, azt jól mutatja, hogy bár nem utazok a lehetőségekre, de még így is feltűnik, hogy itt sokkal könnyebb lenne lopni. Rengeteg dolgot hagynak felügyelet nélkül, gyakori példa hogy a kisboltokban nincs senki, s úgy kell előkeríttetni. S nem, a szomszéd boltos sem lát rá az üzletre közben. Az sem egyszer fordult elő, hogy elhagytam, elejtettem valamit (sajnos hajlamos vagyok rá), amiből másnak is haszna lehet, de kivétel nélkül loholtak utánam visszaadni.

Mindezzel együtt azért kisebb-nagyobb lopások itt Fengjieben is előfordulnak, de itt helyben nálunk ez képezi a bűnügyek csúcsát.

A nagyvárosok világa e téren is más, magasabb esetszámmal és durvább vagy épp fejlettebb ügyekkel.  Azonban még Chongqingban sem érezheti magát veszélyben az ember, akkor sem, ha éjszaka mászkál valami elhagyatottabb helyen.

A kínai közbiztonság tehát határozottan, s talán megdöbbentően jó, különösen vidéken. Ha elhagyom Fengjiet, ezt mindenképp hiányolni fogom.

Ma találtam még szép képeket a hétfő reggeli programról. Kettőn vagy hármon elvileg én is rajta vagyok, de nem találom magam, túl kicsiny a felbontás.

Csak a hangulat miatt megmutatom nektek is őket.

Csak egy fotós kolléga volt, úgyhogy könnyedén elképzelhető, hogy mennyit pofáztak a mikrofonállvány előtt, mire az esemény megörökítője a diákok (közülük is a hátsó sorban lévő osztályok) mögé került.

Ma a reggeli kis hétkezdő műsor közepette résen voltam, s elcsíptem a zászlófelvonásos részt. Szokás szerint nem történt semmi egyéb izgalmas, úgyhogy engedelmetekkel a pofázást nem vettem fel.

----