Talán még nem unjátok túlságosan az ötleteléseimet, így bemutatom a legújabbat. Erős a gyanúm, hogy ez lesz a befutó, bár nálam sosem lehet tudni.

Miután találtam egészen meghökkentően olcsó áru repjegyeket, s nekem való programokat, kialakulóban van egy délkelet-ázsiai túra képe.

Hongkong, Szingapúr, Malajzia és Thaiföld lennének az új terv sarokpontjai. Malajzia borneói része kimaradna így, s az idő nagyobbik felét Thaiföldön tölteném el, de ez cseppet sem szomorít el.

Ha a feltételek lehetővé teszik, akkor Burma-Myanmar maláj-félszigeti részeire is bemerészkednék, de ez már csak extra lenne, s nem bánom, ha esetleg nem valósul meg.

A program szerint Hongkongig vonatoznék, onnan Szingapúrba röpülnék, majd onnan kisebb megszakításokkal eljutnék a thaiföldi célállomásig. Ott egy kb. 10 napos döglés várna rám, majd Bangkok felé hagynám el az országot, közvetlen járattal Wuhanba. 
A visszaút is képlékeny még, az sem kizárt, hogy Szingapúron keresztül történik meg.

Befolyásolja a helyzetet a téli szüneti munka kérdése. Ha nem melózok, akkor indulhatok 2 héttel hamarabb is, ha igen, akkor csak január 25. fele. Mivel a leállás 40 napos, így az utóbbi verzió is belefér.

Na, hogy tetszik? Ez vagy a dél-kínai körút?

Mialatt lelkesen agyalok a vakáción, s újabbnál újabb ötleteken futok végig, közben a gyakorlatiasság is helyet kapott az elképzelések közt.

Történetesen felmerült egy 10 napos munkalehetőség egy hunani kisvárosban. Egy ismerős melózik náluk, innen az ajánlat, s innen van minden egyéb infó is, ami miatt hajlok rá erősen, hogy elfogadjam.

Az köztudomású, hogy ezek az időszakok a leginkább pörgősek a nyelviskolák életében, hisz ilyenkor a diákok is ráérnek különórákat venni. Szerveznek is dögivel nyelvi táborokat meg minden egyebet, amit csak el lehet képzelni.
Még Fengjieben is meg szoktak jelenni waiguorenek, hogy pár hétig oktassák a helyieket.

A konkrét hely nagyon jónak tűnik. A javadalmazás az efféle munkakörben bevett árazás felső szegmensében van (hogy pontosak legyünk, annak a négyszerese, amivel itt próbáltak meg a privát szférába csábítgatni), mindemellett fizetik az utazást, biztosítanak elhelyezést, s napi háromszori étkezést is.
S ami a dologban a legjobb: a külföldit ellátják kész prezentációkkal, így az órákra való felkészülés semmilyen agymunkával nem jár, csak le kell adni az anyagot.

Mivel ez egy felkapott szakasza az évnek, így az óraszám sem lenne alacsony. Mivel ez alapján fizetnek, ez esetemben határozottan pozitív hír.

A dolog még nem fix, de ha összejön, érdekes tapasztalat lesz. Meg leginkább jó pénz. Kb. 2 havi itteni béremet össze tudnám szedni extraként. 

Meglátjuk.

Lezajlott a másodévesek soron következő hetes csapatának vizsgáztatása is. A szerdai előzmények után kíváncsian vártam, ma mennyire felkészült diákokat kapok.

Az első leány, talán a feszültség miatt, talán mert túlzásokba sem eshetett a tanulás terén, a számonkérés kezdő részében borzalmas volt, 13 pontra tudtam értékelni. A többiek ilyen-olyan színvonalon nyomták, egy diákom kimondottan jó volt, de tőle nem is vártam kevesebbet.

Az első lányka hatalmas szerencséjére a szerepjátékban nagyságrendekkel ügyesebb volt, pedig már elkönyveltem, hogy neki annyi. Így sem érdemelte volna meg, hogy átengedjem, de mivel összekapart a két feladatban vagy cirka 50 pontot, felkerekítettem neki. Különösen, hogy másodjára nagyon küzdött, ez látható volt.

Ha a trendek így folytatódnak, talán mégsem buknak olyan sokan. Meglátjuk.

Az utóbbi hetekben-hónapokban több beszámoló is megjelent a kínai (s amennyire az Index alapján rálátásom van, részben a hazai) sajtóban az egykerendszer lazításáról.
Mint minden ilyen nagyságrendű állami beavatkozásnak, ennek, a népesedés visszaszorításának céljával bevezetett szabályozásnak is akadtak nem kívánt mellékhatásai szép számmal, s a mai, kínai viszonyok között meglehetősen liberális és nyitott légkörben szinte természetes, hogy a kritikája is egyre inkább elfogadott.

Ez a családszabályozási politika Mao halála - mely a kulturális forradalom végét, s a közállapotok normalizálását hozta magával - után került kidolgozásra. Ezt megelőzően érdemben nem foglalkoztak a helyzettel, mi több, Mao egyenesen kívánatosnak is tartotta a népesség növekedését, az ország erejét növelendő. Még jelszó is akadt: az embernek két keze, de csak egy szája van.
Mivel a népegészségügyi mutatók a kommunista rendszer bekövetkeztével folyamatos javulást mutattak, ugyanakkor a gyermekvállalási kedv csak lassan csökkent, ez egyenes úton vezetett odáig, hogy a nyolcvanas évek elején megtartott népszámlálás már kicsivel több mint egymilliárd embert talált az ország területén.

A kínai vezetés 1977-ben lépett, s egyre szigorúbb normákat határozott meg, míg végül rövid úton eljutottak a drákói megszorításig. A rendelkezés értelmében a városi családokban csak egy gyermeket vállalhattak, míg a mezőgazdasági területek egy részén két gyermek volt a limit. A szabályozás a nemzetiségekre lényegesen lazábban vonatkozott, ezt jól jelzi, hogy az elmúlt 30 évben arányuk Kína lakosságán belül növekedett is.

Az egy gyermek nem mindenhol volt szigorúan véve. Egyes fejletlenebb vidékeken engedélyezték második gyermek vállalását, nemtől függetlenül, míg a vidéki országrészek nagy részén csak akkor, ha az elsőszülött lány. Ugyancsak születhetett még egy gyermek, ha első meghalt, vagy komoly betegséggel, esetleg fogyatékossággal bírt.
Speciális helyzet volt a már elvált emberek újabb házassága is. Ilyenkor is jöhetett egy gyerek, ha a házastársak valamelyikének korábban még nem volt.
Akkor is lehetett két utód, ha mindkét szülő egyke, vagy külföldről hazatérő kínai állampolgár. Azok a Kínán kívül született gyerekek sem növelték hivatalosan a leszármazottak számát, akik rendelkeztek másik állampolgársággal.
A nemzetiségek nagy része városokban két, vidéken három gyerek vállalására volt jogosult, míg a tibetiek gyermekvállalását egyáltalán nem korlátozták.

A családtervezés - bár messzemenően szembement a kínai hagyományokkal, s ezáltal, főleg kezdetben, erős ellenállást szült - összességében sikeresnek mondható utat járt be. Segítségével legalább kétszázmillióval kevesebb ma Kína lakossága, mint nélküle lenne. Tekintve az országban végbement hatalmas fejlődést, mai szemmel nézve már egyáltalán nem biztos, hogy a helyzet kezelhetetlen lenne nélküle, de a bevezetéskor erre még nem lehetett alapozni.

Természetesen nem mindenki tartotta be az előírt limitet. Ez főleg az állami alkalmazottak esetében jelenthetett komoly problémákat. A többiek számára többnyire pénzbüntetéssel honorálták a helyzetet, de ahogy jobbá váltak a lakosság anyagi lehetőségei, egyre többen engedhették meg maguknak, hogy kifizessék - az amúgy meglehetősen tetemes - bírságot.
A büntetéseken felül (az olykor tagadhatatlanul megtörtént túlkapások, kényszerabortuszok, stb. mellett) az extra gyereket vállalók számos állami szolgáltatást lényegesen drágábban vehetnek igénybe. Az egészségügy, az oktatás területén mélyen a zsebükbe kell nyúlniuk a renitens szülőknek.

Bár a lakosság fertilitási rátája igen meredeken zuhanni kezdett, s így a további túlnépesedés veszélye elmúlt, 1979 óta nagyban torzult a kínai lakosság nemi összetétele.
Sok más kelet-ázsiai országhoz hasonlóan a szülők ugyanis a fiúgyermekeket preferálják. Ők viszik tovább a család nevét, s vidéken a földeken is nagyobb hasznukat veszik, mint a lányoknak.

Miután a korlátozásokat bevezették, jelentősen több fiúgyermek született, mint lány, s emiatt a férfiak egy részének nem jut pár. Főleg a mostani 20-35 közötti korosztály az érintett, a fejlődéssel párhuzamosan az arányok mára jelentős javulást mutatnak.
Komoly probléma az is, hogy mivel Kínában nincs kiépített társadalombiztosítás, a kevesebb utódra arányaiban több felmenő támogatásának terhe hárul.

A gyermekvállalás terén alkalmazott kvóta miatt érthetően nagyon megugrott Kínában az abortuszok száma. A lakosság - különösen falun - nem lett egyik napról a másikra felvilágosult, s nem álltak át hirtelen a modern fogamzásgátló termékek használatára.
Az országban egyébként is tabuként kezelték a szexualitást, az oktatásban sem kap helyet a védekezés bemutatása.
El lehet képzelni, hogy mindez mekkora terhet rakott az erre egyáltalán nem felkészített egészségügyi rendszerre.

A bevezetés idején különösen szegényes infrastruktúra arra kényszerítette az orvosokat, hogy sokszor spártai körülmények közt, erre a célra alkalmatlan helyszíneken szüntessék meg a nem kívánt terhességeket.
Az így rendkívül tapasztalttá vált személyzet nagyon hamar komoly sikereket ért el, s a nyolcvanas évek közepe óta az ország elképesztően jó mutatókkal rendelkezik e téren. Rendkívül olcsón, s kimagaslóan alacsony arányban fellépő szövődmények mellett működnek.

A fenti problémák miatt már hosszú ideje komoly vita tárgya a családtervezési politika további lazítása. Novemberben arról döntöttek, hogy a jövőben már azok a párok is vállalhatnak szabadon két gyermeket, akik közül legalább az egyikük egyke.

Hogy a rendszer meddig marad, vagy milyen további lazítás várható, az nehéz kérdés. Az eredménye cáfolhatatlan, ahogy az általa generált problémák is. Mindazonáltal az is tény, hogy a kínai társadalom is átalakult, az elmúlt évtizedek változásai nem hagyták érintetlenül. Erősen kétlem, hogy a korlátlan gyermekvállalás engedélyezése visszahozná a hatvanas évek népesedési mutatóit.
A jelenlegi lakosságszám kezelhető. Ha az egy nőre jutó, jelenleg már 1.4-re csökkent gyerekszám fel is kúszna a szinten tartáshoz szükséges értékre, Kínába már nem jönne vissza az éhezés, viszont a társadalom csak nyerhetne az egészséges korfával és nemi arányokkal.

Sokszor meglepően figyelmetlen tudok lenni. Nem veszem észre az új frizurákat, ruhákat - tiszta szerencse, hogy nem a lányok érdekelnek, mert lenne ebből konfliktus bőven.
Képes vagyok elmenni ismerősöktől fél méterre úgy, hogy nem tűnnek fel, s képes vagyok ezt megtenni még úgy is, hogy a terület teljesen nyílt, tereptárgyak nem zavarnak be, s látótávolságon belül nincs másik ember sem környéken. Néhai osztályfőnökömnek - akivel ráadásul kimondottan nem szívleltük egymást - sem lehetett megmagyarázni utólag, hogy miért nem köszöntem egy ilyen alkalommal.

A fent ecsetelt szétszórtságom szolgáltat talán magyarázatot arra is, hogy miért csak december elején botlottam bele az iskolai kantin legjobb ajánlatába. Dacára annak, hogy legalább tucatnyi alkalommal megfordultam már ebben az épületben (két menza van ugyanis: egy modernebb küllemű, három szintes, s egy régebbi, egy emeleten terjeszkedő, de a lakáshoz közelebb eső kajálda), korábban kivétel nélkül elkerülte a figyelmemet az önkiszolgáló pult a terem szélén.

Néhány napja aztán szerencsére mégsem így volt, s ennek köszönhetően felettébb ízletes, s mindamellett kifejezetten gazdaságos lehetőség nyílt meg előttem. 

A képen is megfigyelhető étkekből lehet szedni, ki-ki elképzelése szerint. Az összeválogatott cuccért aztán súly alapján kell fizetni, nekem eddig 8 és 10 yuan közötti összegeket sikerült. Ehhez még automatikusan hozzáadnak egy yuant, amiért a rizs jár, a már megszokott korlátlan mennyiségben.

Most már negyedik napja innen hozom a táplálékot, s nagyon is örömmel teszem ezt. Így tényleg csak azt kapok, amit enni szeretnék, s abból is magam válogathatok. Az ételek finomak, nekem valóak. Ennyiért meg pláne megéri.

A képen alant a mai választás.

Most értem haza az első másodéves vizsgáról. Az eredmények erősen elgondolkodtatóak.

Az angolul Jody és Leo nevekre hallgató két legerősebb diákom nem okozott csalódást, a kákán csomót keresve sem sikerült volna tőlük kettő illetve négy pontnál többet levonnom a százból. Ami viszont a többieket illeti...

A harmadik helyezett 71 pontot kapott, s volt még egy diák, aki megérdemelten átlépte a 60 pontos határt. Az ötödik számára viszont komoly jóindulat kellett ahhoz, hogy megelőlegezzem a vizsga teljesítését, s csak azért tettem meg, mert nem akarom a fél osztályt megbuktatni.

Két leányzó teljesen menthetetlen volt. Azt még elfogadom, hogy a szerepjáték nem ment nekik, mert ehhez nem árt némi nyelvi előképzettség. De az első feladatukat, a tételest sem teljesítették megfelelően, s ez nagyon enyhe megfogalmazás. Az egyiknek Xianningről, a másiknak meg az ételekről kellett volna beszélnie, egyik sem egy ördöngős topik.

A produkcióikat 38 és 15(!) pontra tudtam értékelni. Elvileg.

Mivel ez volt az első vizsgaidőpont, s hogy valamit tudjak hatni a soron következő diákokra, így kivételesen közöltem velük az eredményeket (alapból nem túl jó ötlet, mivel pótvizsga nincs, s ha tudják, hogy megbuktak, az nem érinti jól a teljesítményüket a többi vizsgán sem), s ők ketten lehetőséget kaptak egy jövő heti újrázásra. Azt is megüzentem ugyanakkor, hogy ez egyszeri alkalom volt, a többieknél nem lesz ilyen lehetőség. Remélem észbe kapnak. Ők ketten csakúgy, mint a csoport maradéka, különben komoly problémák lesznek.

A mai hét vizsgázóm is sikeresen teljesítette a követelményeket, legjobbjuk 92, míg a leggyengébb is 79 ponttal lett honorálva. Rendben voltak, tényleg, nem volt rájuk panasz.
Holnap viszont már a másodéveseim kezdik meg a beszámoltatást, s azért az ő dolguk lényegesen nehezebb lesz. Összetettebb is a rájuk rótt feladat, s tényleg jobban meg is terheli őket. Önállóan beszélni, magukat rendesen kifejezni az itteni diákok számára egyáltalán nem egyszerű. A teszt második felére pedig valóban nem nagyon tudnak begyakorolni semmit, mivel párbeszéd, ahol nem tudhatják, hogy a másik fél (esetükben én) miképpen vesz részt a kommunikációban.
Tudatában vagyok annak, hogy ezt az akadályt kimondottan problematikusan tudják csak kezelni, így azért a tervek szerint igyekszem a lehető leginkább követni őket, s nem bonyolítani a helyzetet.
Már csak az esélyegyenlőséget is növelendő, holnapra a csoport talán legjobb adottságokkal rendelkező része kerül sorra, a gyengébbeknek több idejük van így felkészülni. Az első körtől így elég jó eredményeket várok, hogy ez mennyire teljesül, azt majd meglátjuk.

Este lezajlott a beharangozott verseny is. Ezúttal a résztvevők valamilyen témáról beszéltek pár percig, majd a zsűriből egy kolléga intézett hozzájuk egy-egy, a témához kapcsolódó kérdést.
Csapnivalóak voltak. Mind. Tényleg.
A beszédek nagy részét egyáltalán nem tudtam követni, de olyan szinten nem, hogy sokszor fogalmam sem volt még arról sem, hogy egyáltalán miről szólnak. Amikor mégis, abban sem volt sok köszönet. Elcsépelt hülyeségek, self-confidence, happiness, dreams, stb. Az egész csak blabla.

A kínai zsűritagok ennek ellenére a megszokott jóindulattal viszonyultak hozzájuk az értékelésnél, 9 pont alá ritkán mentek, 8 alá meg talán egyáltalán nem. Miután ezúttal a pontszámokat fel is kellett mutatni, s azokat a műsorvezetők fel is olvasták, így kissé melegebb szívű voltam, mint amit megérdemeltek volna. Féltem a népharagtól. Azért így is általában 1-2 ponttal a többiek alá osztályoztam a versenyszámokat, de őszintén szólva ennyit sem érdemeltek volna. Mire értékeljek egy olyan produkciót, amit szó szerint nem is értek?

Javier ezúttal nem zsűrizett, mivel ő és az egyik kínai kolléga tették fel a kérdéseket az indulóknak, felváltva. Javier esetében egyszer sem sikerült megérteniük a kérdést elsőre, de néha egyáltalán nem. Volt még a helyszínen egy Richard nevű, chicago-i származású amcsi is, aki jelenleg egy xianningi középiskolában tanít. Hogy miképp került ma ide, azt nem tudom igazán, de az értékelésben ő is úszott az árral.

Sajnos 22 induló is akadt, így a fél 8-kor kezdődő esemény percekkel 10 előtt ért csak véget. Nagyon untam már, s a 22. pontozás után gyorsan ki is szaladtam cigizni egyet, a beszédekre nem lévén túlságosan kíváncsi.

Mint kiderült, ezzel meg is úsztam egy össznépi ünnepeltetést, mivel Javier, aki egyike volt a versenyt értékelő kollégáknak, azt tervezte, hogy majd bejelenti, ma van a születésnapom, s elénekelteti a teremben lévő cirka 200 emberrel a happy birthdayt. Tudtam én, hogy nem kell ott lennem.

Az éljenzés így elmaradt, de azért teljesen nem úsztam meg a felköszöntést, mert a verseny után, immár barátságosabb légkörben ő és két diákom hoztak egy kis tortát (rajta egy 1-est formázó gyertyával, ezzel jelentősen megfiatalítva). Ennek így persze örültem is, rendesek voltak, s tényleg értékeltem a figyelmességet.

Mint a fentiekből kiderült, ma lettem 33 éves. Ezt csak a blog anonimitásában hangsúlyozom ilyen lelkesen, máskülönben szeretem a konkrét számot nem szétkürtölni. Ez a nap is eljött. Azért remélem, a dupláját is megérem még. A triplájához már nem feltétlenül ragaszkodom.

Jelentem, ma senkit nem kényszerítettem évismétlésre.
A megjelent hét versenyző kivétel nélkül átment, s láthatóan készültek is a a vizsgára. A legjobb 93 pontot zsebelt be, míg a mai leggyengébb diákom 69-cel kellett beérje. Búslakodásra egyikük sem fordította a fejét.

Zhao Shenggel is beszéltem, mert elfogyott az A4-es papírom, s lejmoltam tőle egy újabb ezres pakkal. Ha már ott voltam, ő is lecsapott a lehetőségre, s közölte, holnap is lesz egy angol verseny. Pontosan nem tudom, milyen jellegű, de ismételten a zsűri tagjaként vehetek majd részt.

A múltkoriakból kiindulva túl nagy csodát nem várok tőle, de természetesen ennek az élményétől sem fosztalak meg benneteket, s szorgosan beszámolok róla, hogy mi zajlott. Na meg arról is, hogy az osztály következő hét tagja holnap miként teljesít a vizsgán. Szigorú leszek, de igazságos. Mint ma.